Mutatóba sincsenek feszülten rohanó emberek az utcán, a taxik sem dudálnak sehol, igaz, nem is nagyon alakul ki dugó a városban. Talán csak egyedül hétvégeken nem lehet járni-kelni (még metróval sem) a városban, ugyanis péntek délutántól vasárnap estig az egyetemi tüntetőkön a sor: teljes kétszáz kanadai dollárral megemelte ugyanis a kormány a tandíjukat, emiatt immár fél éve minden hétvégén tart az utak forgalmát megbénító tüntetéssorozat. Azonban a Montreal életének teljes leállásával járó, több hónapja tartó hercehurcát is a legnagyobb nyugalommal tűrik a városlakók.

Hétvégeken ugyan megáll az élet, de a sor, az marad

Mi azonban hagyjuk most az utcára vonuló – egyébként a tüntetést lassan családi programként és baráti happeningként megélő – fiatalokat, és nézzünk inkább körül a helyi éttermek, kisvendéglők, kifőzdék világában. Ugyanis épp itt, a Quebec tartománybeli Montrealban a világon a legmagasabb az egy lakosra jutó vendéglők száma: a közel 1,4 millió városlakó 5000 vendéglátóegységből válogathat. Mivel ennyi helyet a tíz napig a városban kóborló idegennek képtelenség végiglátogatni, nézzünk szét azok háza táján, ahol a legbiztosabb jel mutat arra, hogy jó a konyha: ahol az étterem előtt, a járdán hosszan kígyózik a sor.

Amikor Schwartz bácsi René Agnelli bácsivá változik

Az egyik legtutibb befutó – mármint abban, hogy szinte mindig, éjjel-nappal várakozók tömege szobrozik a bejárat előtt – a „Schwartz’s deli” a St. Laurent Boulevard-on, amely immár 84 éves sikertörténet. Nemcsak a világ egyik leghíresebb füstölt marhahúsos szendvicsét szolgálják itt fel, hanem ez az apró, folyton tömött hely egyben Kanada legelső delikateszüzlete is, amelyet 1928-ban nyitott meg Reuben Schwartz, a Romániából Kanadába kivándorolt, vallásos zsidó család sarja.
Természetesen mi is szinte elsőként Schwartz bácsi emlékének szeretnénk tisztelettel adózni, na és persze gasztronómiai tudásának, azonban képtelenek vagyunk a többórás sort kivárni, ezért először inkább a Schwartz’s deli boltrészébe térünk be, ahol csirkéből és pulykából készült szendvicseket kérünk éhségünk csillapítására. Néznek is nagyot a pult másik oldalán, de kiszolgálnak, hiszen ez is szerepel a táblán, a kínálatban. Két nap múlva azonban sorsdöntő elhatározásra jutunk: végigvárjuk a sort! És bejutva végre a hőn áhított, igazi Schwartz’s-szentélybe, a pincér, aki felveszi a rendelést – miközben a híres megamarhahúsos szendvicset kérjük –, megjegyzi: „Á, szóval maguk azok, akikről mesélnek a kollégák a másik boltunkban, hogy ott két napja csirkét és pulykát kértek…”
Most, a valódi Schwartz’s-specialitást kóstolva, egymást próbálva túlkiabálni az óriási hangzavarban, persze már mi sem értjük, hogy juthattunk a tévedések olyan mély bugyrába, hogy az isteneknek való marhaétek helyett holmi baromfit kóstoltunk. Degeszre tömjük hát a finomsággal a bendőnket, és még fizetni sem kell sokat: kettőnk ebédjéért 25,75-öt üt be a pénztárgépbe a kijáratnál a hölgy, ebben benne foglaltatik étel, ital, savanyúság, borravaló. Desszert gyanánt pedig a szomszédos magyar hentesbolt tulajdonosa megsúgja: épp a napokban járt itt Celine Dion énekesnő a férjével, René Agnellivel, és 10 millió kanadai dollárért tokkal-vonóval megvették Schwartz’s bácsi bombaüzletét.

Szakadt kifőzde egyféle fogása

Menjünk biztosra alapon nézzünk körül most egy olyan helyen, amely előtt szintén folyton sorban állnak. Képzeljenek el az utolsó szegletéig szakadt, aprócska kifőzdét, olyat, amelybe idehaza jobb érzésű népek a lábukat be nem tennék. Azonban Montrealban az emberek egymás lábát tapossák, hogy bejuthassanak oda, amit áhítattal a hangjukban csak úgy emlegetnek: Qing Hua batyus helye. Ekkor már kezd derengeni az utazóban (Montreal e szempontból is paradicsomi hely: bár franciásan elegáns a környezet, no meg legtöbb helyen a használt nyelv is, nyoma sincs annak a turistahadnak, amely például Párizs utcáin télen-nyáron hömpölyög), hogy a gasztronómiai siker titka náluk: egyfélét készíts, de azt tökéletesen! (KIEMELÉS) Ez a kifőzde a belvároshoz közel, egy kis utcában, a rue Lincolnon található, azonban annyi egyforma (lepukkant) kifőzés található errefelé, hogy ember legyen a talpán, aki rájön, hogy melyik a csodahely a sok, egy kaptafára készült vendéglátóhely közül. Útmutató lehet persze a kígyózó sor, amely a kifőzdébe is beér, és a lefelé vezető lépcsőn meg az alagsori helyiség előterében szintén folytatódik. Ahonnét pont rálátni arra a kiadópultra, ahonnét a töltött csodatésztákat küldik kifelé a konyháról, és ahol szorgos kezek rabszolga módjára hajtogatják a nevezetes batyuhegyeket. Jázminteát mindenkinek azonnal töltenek, azonban a Qing Hua híres arról, hogy az ételkiszolgálás pokolian lassú – várunk is kis batyunkra vagy egy jó félórát. Viszont a speciális batyutálban szervírozott tészta mindent kárpótol. Nem véletlenül int mellettünk tele szájjal egy fiatal pár a pincérfiúnak: még meg sem ették, amit rendeltek, de már kérnek belőle ráadást. Az ár itt sem vészes: ketten összesen 27,55-öt fizetünk (kanadai dollárban), ebben leves, előétel és a csodabatyuhalmok jázminteával is benne foglaltatnak.
(folyt. köv.)
Vágó Ágnes
Vendég & Hotel / 2012. május