Moszkva erőltetett iparosítási törekvésének köszönhetően, a Szovjetunió már az 1920-as évek közepétől elkezdte az addig lakatlan területeinek viszonylagos benépesítését. Az Arktisz, Szibéria és az orosz távol-kelet „városiasítása” elsősorban az ottani gazdag nyersanyagkészletek miatt volt fontos a Kremlnek, amely Sztálin 1946-os nyilatkozata szerint már csak a „Nagy Honvédő Háború ideje alatt tett szolgálata miatt is jó döntése volt a pártnak”. A több száz ilyen jellegű városok egyike volt az ország távol-keleti zugában megbújó, a magadani régió szuszumanszkij kerületében felépített Kadjikcsán (Кадыкчан) bányászváros felépítése is, amelyet a terület gazdag szénlelőhelye miatt alapították meg.

A város elnevezése a terület őshonos népének, az evenkik kifejezéséből ered, amely „Kis Szurdokot”, vagy más értelmezésben vagy fordításban a „Halál Völgyét” jelenti. A szó igencsak találó volt, hiszen a Kreml ura - mint szinte minden más ilyen jellegű települést -, ezt a várost is a Kolima folyó mentén kialakított gulágtáborok rabjaival építette fel. Többek között „ellenséges trockista tevékenységért” az ide száműzött Varlam Tyihonovics Salamov (Варлам Тихонович Шаламов) komi (zürjén) származású orosz íróval is, aki 1937-től 1943-ig építette itt Sztálin álmát. (Az író egyébként összesen huszonnyolc évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban - irodalmi értelemben - sokan a gulág irodalom Szolzsenyicinnél is jelentősebb szerzőjének tartják.)

A város melletti szénbányában 1928-ban kezdték el a rabok a termelést. Miután hivatalosan is bezárták a Sztálin-táborokat, Moszkva igyekezett képzett munkaerőt találni a munka folytatásához. A Komszomol hathatós propagandájának köszönhetően az 1960-as évek elején több százezer fiatal kerekedett fel otthonából, hogy „a tajga szaga” hívásának eleget tegyen, és az átlagkereseteknél 5-6-szor magasabb bért kereshessen meg itt, az orosz Távol-Keleten. A munka elsősorban az arkagalinszkajai hőerőmű által igényelt szénelőállításáról szólt.

Az urbanisztikai fejlesztéseknek köszönhetően a város három fő gócpont köré kezdett el csoportosulni. A régi, még a rabok által lakott barakkvárost fokozatosan lebontották, hogy a helyére főleg kereskedelmi funkciókat ellátó épületeket húzhassanak fel. Ez a régi-új Kadjikcsán lett a város legfőbb közlekedési tengelye, amelyet a № 10-es számmal illettek. Ettől a közlekedési csomóponttól 2,4 kilométerre épült fel a lakótelep, ahol a lakosságot, a képzett bányászokat, az erőművi munkásokat, illetve a rendfenntartó erőket szállásolták el. A népszámlálási adatok szerint ezekben a panelekben 1970-ben 3378 fő, 1979-ben 4764 személy, 1989-ben pedig már 5794 nyugatról ide költözött lakos élt. A komfortérzet fokozása érdekében szintén itt alakították ki a közösségi kerteket, üvegházakat, kissé távolabb a disznó- és tyúkólakat, valamint az istállókat. Ettől a gócpontról keletre nyúlt el a № 7-es számmal jelölt 400 méter mély szénbánya, amely lényegében a város harmadik gócpontja volt.

A romlás és a pusztulás virágai hirtelen zúdultak rá a városra: 1996 szeptemberében a bányában egy olyan súlyos robbanás történt, amelyet a mai napig nem tudtak eloltani. A hat ember halálával járó szerencsétlenség során ugyanis először begyulladt a felszínhez közeli antraciteret (ez a legtisztább és legnagyobb fűtőértékű szén), majd onnan tovább terjedve a város alatt kanyargó, elhagyott járatokon keresztül az egész szénmező. Az állandósult tűz miatt a temetőben füst száll fel a kriptákból, a benzinkutat be kellett zárni, mert a földbe ásott tartályokban az üzemanyag hőmérséklete elérte a 78 Celsius-fokot. Egyes feltételezések szerint a föld alatti tűz kiterjedése minimum három, maximum 16 négyzetkilométeren éghet, amely a jelenlegi intenzitás mellett eltarthat akár 250 évig is.

Miután a mérnökök rájöttek arra, hogy a tüzet nem tudják eloltani, a bányát bezárták, a város lakosságának többségét pedig kilakoltatták. A lakosok a szolgálati idejüknek megfelelően 80-120 ezer rubelt kaptak kárpótlásként a bányaigazgatóságtól. Aki mégis Kadjikcsánban maradt, az eleinte a magánszektorban próbált elhelyezkedni, de fizetőképes kereslet híján előbb-utóbb ők is továbbálltak. 2002-ben már csak 875-en éltek a városban. Bár 2001-ben a közigazgatásilag is már csak falunak számító település vezetése még egy új kazánházat felavatott a kiesett erőmű pótlására, az egészségügyi és az oktatási rendszer összeomlásakor, majd a vezetékes ivóvíz és csatorna teljes megszűnésekor már csak a Lenin és az Építők utcában maradt pár tucat család. 2012-re már csak egy idős férfi élt a településen két kutyájával, aki vadászatból tartja fent magát.