Szü­le­tett:

1948. no­vem­ber 12–én, Mis­kol­con. „Csak szü­let­ni men­tem oda; a csa­lád Sajószentpéteren la­kott. Apám bá­nya­tech­ni­kus volt, anyám pe­dig ro­ko­na­it jött meg­lá­to­gat­ni a vá­ros­ba. Az­tán meg­is­mer­te apá­mat, ott is ma­radt.” Két hú­ga van, mind­ket­tő vál­lal­ko­zó, egyi­kük Hol­lan­di­á­ban.

Is­ko­lák:

Az ál­ta­lá­nos Sajószentpéteren. „Na­gyon bol­dog éle­tem volt, vív­ni, zon­go­ráz­ni ta­ní­tot­tak – Sajószentpéteren!” A gim­ná­zi­u­mot Me­ző­kö­ves­den a Szent – ké­sőb­bi ne­vén – I. Lász­ló gim­ná­zi­um kol­lé­gi­u­má­ban töl­ti. „Ez egy ka­to­li­kus is­ko­la volt an­no, a mi időnk­ben, a temp­lo­má­ból egy száz­sze­mé­lyes há­lót csi­nál­tak. De a ta­ná­ri kar a ré­gi ma­radt, a ré­gi mi­nő­sé­get kö­ve­tel­ve. Ren­ge­te­get ki­rán­dul­tunk, be­jár­tuk az egész or­szá­got, de pél­dá­ul még lát­tam a Bran­den­bur­gi ka­put is – fal nél­kül. Azt hi­szem, tu­risz­ti­kai ér­dek­lő­dé­sem kez­de­te volt ez.” 1968. – gép­jár­mű-vil­la­mos­sá­gi mű­sze­rész. A töb­bi is­ko­lát már mun­ka köz­ben vég­zi; 1974.: ven­dég­lá­tó szak­kö­zép; 1982: Köz­gaz­da­ság­tu­do­má­nyi Egye­tem, kül­ke­res­ke­del­mi szak.

Nyelv­is­me­ret:

Né­met, an­gol fel­ső-, fran­cia alap­fok. „Egy­ko­ri por­tás­ként, szá­mol­ni vi­szont majd­nem min­den nyel­ven tu­dok.”

Munkahelyek:

1969-ben a csa­lád Bu­da­pest­re köl­tö­zik. A ma­ma a Bu­da­pest kör­szál­ló­ban „zsurnálos”, va­gyis nap­ló­ve­ze­tő. „Én pe­dig a Ta­u­rus­hoz men­tem, Cse­pel­re, ko­rom­ra­ko­dó­nak. Nem mon­da­nám kü­lö­nö­seb­ben tisz­ta mun­ká­nak, de itt fi­zet­ték a leg­töb­bet. Már­pe­dig Bu­da­pes­ten ne­künk el­őlröl kel­lett kez­de­nünk az éle­tet.” Majd 1969–70: lon­di­ner a Ho­tel Bu­da­pest­ben. Az­tán a Du­na InterContinental, 1981-ig. In­nen a nyi­tó Fó­rum, ahol 1984-ig a Front Office Ma­na­ger he­lyet­te­se, majd öt év a bé­csi Ho­tel Hun­gá­ri­á­ban, igaz­ga­tó. 1989-től a Horwath Consulting ma­gyar­or­szá­gi iro­dá­ját ve­ze­ti, ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó (part­ner).

Csa­lád:

Má­so­dik há­zas­ság, s eb­ből két fiú: nyolc- és ki­lencéve­sek.

– Ho­gyan lesz egy ál­ta­lá­ban szén­fe­ke­te ko­rom­ra­ko­dó­ból tisz­ta ­kör­mű lon­di­ner?

– Azt hi­szem, anyám ven­dég­lá­tós múlt­ja ins­pi­rált.

– És mi­lyen volt az élet az Interben?

– Fan­tasz­ti­kus, ez volt az el­ső nem­zet­kö­zi lánc(szem) Bu­da­pes­ten. Min­den po­zí­ció ki­ha­lá­sos ala­pon ment, ne­kem pél­dá­ul hét évig tar­tott, amíg kas­­szás­ból por­tás le­het­tem.

– Nem­so­ká­ra vi­szont egy va­ló­ban nem­zet­kö­zi vi­lág­ba csöp­pent, Bécs­be.

– Meg­ha­tá­ro­zó öt év, egy négy­csil­la­gos, 170 szo­bás szál­lo­dát igaz­gat­tam egy va­ló­di pi­a­ci kör­nye­zet­ben. Sze­ren­csés em­ber va­gyok: 31 éve nem­zet­kö­zi cé­gek­nél dol­go­zom.

– Bécs­ben ta­lált ön­re a Horwath?

– Pon­to­san. Meg­kér­dez­ték, hogy a ha­ma­ro­san Bu­da­pes­ten nyi­tó iro­dá­ju­kat nem vol­na–e ked­vem ve­zet­ni. Mond­tam: de, vol­na.

– Ki­cso­da ez a Horwath? Vé­let­le­nül nem Hor­váth?

– Ha ar­ra gon­dol, hogy ma­gyar, ak­kor a vá­lasz: vé­let­le­nül az. Bár ők is w-vel ír­ták a ne­vü­ket. Két fiú­test­vér­ről van szó: 1915-ben ván­do­rol­tak ki Ame­ri­ká­ba. Ami­kor a hat­va­nas évek­ben meg­hal­tak, már övék volt a 3. leg­na­gyobb könyv­vizs­gá­ló cég a vi­lá­gon.

– A Big Five-ból a har­ma­dik? – A har­ma­dik, a Big Five után.

– Va­gyis ez a Big Eight... Azért az sem le­het na­gyon ki­csi.

– Nem na­gyon. Het­ven or­szág­ban 400 kép­vi­se­let; az éves ár­be­vé­tel va­la­hol más­fél mil­li­árd dol­lár kö­rül.

– Ho­gyan tart­ják a kap­cso­la­tot?

– Mi, a 11 eu­ró­pai or­szág kép­vi­se­lői éven­te há­rom­szor, az egész cég pe­dig éven­te egy­szer ta­lál­ko­zik. Ta­valy Ha­waiion, idén Szin­ga­púr­ban.

– Ki­nek és mi­lyen ta­ná­cso­kat ad­nak?

– Dol­go­zunk a tu­risz­ti­kai üz­let­ben éppúgy, mint a szál­lo­da­ipar­ban. Emitt ku­ta­tá­so­kat, kon­cep­ci­ó­kat ké­szí­tünk, amott pe­dig ta­nul­má­nyo­kat, pro­jektfej­lesz­tést, se­gí­tünk a fel­újí­tá­sok­ban, a pénz­ügyi konst­ruk­ci­ók ös­­sze­ra­ká­sá­ban, az üze­mel­te­tő ki­vá­lasz­tá­sá­ban, sőt, az el­adást is le­ve­zé­nyel­jük. A WestEnd szál­lo­dá­já­ba mi hoz­tuk be a Hil­tont.

– Mi­ért nem az üze­mel­tet, aki épít?

– Ez ma már a vi­lág­ban így ter­mé­sze­tes. Va­la­ki fel­épít egy in­gat­lant, ami tör­té­ne­te­sen egy szál­lo­da. Ő nem ért hoz­zá, nem is ér­dek­li, ne­ki csak az épí­té­si költ­ség meg­té­rü­lé­se a fon­tos, te­hát ke­res egy part­nert, aki csi­nál­ja. Ek­kor jö­vünk mi, s egy egy­re szű­kü­lő lis­tá­ról vá­lo­gat­va ta­lál­juk meg vé­gül is a kí­vá­na­tos üze­mel­te­tőt.

– Hogy lát­ja a mai szál­lo­dásvi­lá­got? Van még ben­ne em­ber, vagy már föl­fal­ta a gép, a tech­ni­ka, a sztenderd?

– Min­dig el­ér­ke­zik az igaz­ság pil­la­na­ta, va­gyis az, ami­kor meg­tör­té­nik a szol­gál­ta­tás. On­nan­tól már nem le­het ja­ví­ta­ni. Az vagy tö­ké­le­tes volt, vagy nem. A szol­gál­ta­tást vi­szont em­be­rek csi­nál­ják, akik nem tud­nak ál­lan­dó­an azo­nos szín­vo­na­lon dol­goz­ni. Ezért szük­sé­ge­sek a szten­derdek: bi­zo­nyos mun­ka­fo­lya­ma­to­kat, mód­sze­re­ket sza­bály­ként kell írás­ba fog­lal­ni, hogy at­tól ne ­tér­jenek el.

– Az ön be­osz­tá­sa mel­lett – ál­ta­lá­ban zá­ró­jel­ben – ez ol­vas­ha­tó: part­ner. Mit je­lent ez?

– A part­ner a cég meg­ha­tá­ro­zó em­be­re. Nem vá­laszt­ják, ezt a po­zí­ci­ót ki kell ér­de­mel­ni. A part­ner tu­laj­don­részt is kap az üz­let­ből.

– Hogy megy ez? Egy­szer csak jön va­la­ki és azt mond­ja: öre­gem, most már te olyan part­nersze­rű­en né­zel ki...?

– Va­la­hogy így. Leg­fel­jebb mind­ezt ma­gáz­va.