A brazil kormány 1960-ban határozta el, hogy autóutat épít Rio de Janeiro és a szintén tengerparti Santos város között. A szövetségi sztráda (BR 101) nyomvonalát a dél-amerikai ország dzsungelén keresztül, az erősen tagolt 1500 kilométer hosszú Serra do Mar hegység petrobasi hegyláncán keresztül kívánta kialakítani a kormány.

A petrobasi viadukt

A közlekedésügyi minisztérium rendelete szerint az építkezést először a viaduktok építésével kezdték el, s csak ezek elkészülte után került volna sor a 2x2 sávos sztráda nyomvonalának kiépítésére. 1976-ra el is készült a nyomvonal egyik legnagyobb méretekkel rendelkező műtárgya, a 300 méter hosszú és 45 méter magas tamoiosi-vögyhíd, amelyet csak azért nem betonoztak le, mert időközben a kormány megváltoztatta a leendő autóút nyomvonalát.

A dollármilliókba kerülő hegyi építkezés helyett ugyanis az egyik miniszternek eszébe jutott, hogy sokkal olcsóbb lenne a kivitelezés, ha a tengerpart mentén kötnék össze a két várost, az alagutakon, szurdokokon és hegygerinceken végigvezetett szerpentin helyett. A munkálatokat ennek megfelelően le is állították.

A szerkezetkész völgyhíd azóta elhagyatottan, mindenféle bekötőút nélkül, a dzsungel közepén roskadozik. Több mint 30 év alatt a természet – amennyire tudta – visszafoglalta a testéből kiharapott szövetet, a liánok és kúszónövények szinte teljesen behálózták a hidat és annak támfalait. A viadukt jelenleg turistalátványosság. Az extrém sportot űzők előszeretettel használják a szerkezetet bázisugrásra és bungee jumpingra. A létesítményt csak terep-motorkerékpárral és gyalogosan lehet megközelíteni.

A guoliangi alagút

Más tészta a Kínában található, a „falu lépcsőjének” is nevezett alagút esete. Guoliang egy kis kínai falu a Taihang hegyek ölében, a világtól teljesen elszigetelt szegletében. A községet nagyon sokáig csak úgy lehetett megközelíteni, ha a meredek sziklákon keresztül egy kőbe vájt lépcsőn fel- majd lemásztunk, s mindezt 11 alkalommal meg is ismételtük. A falu életveszélyes megközelítése miatt évente két-három ember mindig megcsúszott a síkos lépcsőkön s a völgybe zuhant.

Az önkormányzat ráadásul a külvilágtól való teljes elszigetelődése miatt attól is félt, hogy a település nagyon hamar „szellemtanya” lesz, hacsak Peking nem épít egy alagutat a Taihang hegyláncon keresztül a faluig. 1972-ben azonban a kínai kormány úgy döntött, hogy az államnak nem éri meg dollármilliókat fektetni egy olyan műtárgy megépítésébe, amit csak alig 350 ember használna.

A döntés miatt a polgármester és a falu vénjei drasztikus lépésre szánták el magukat. Kiválasztották közösségük 13 legerősebb emberét, hogy ők maguk építsék meg az alagutat. Nehezítette a probléma megoldását, hogy sem az önkéntes bányászok, sem a falu lakossága között nem volt mérnöki vagy statikusi képzettséggel rendelkező szakember. Ráadásul munka- és erőgépek híján csak kézi erővel, csákány és lapát, esetenként dinamit igénybevételével tudtak dolgozni. A heroikus munkálatok elvégzése érdekében a település lakossága eladta állatállományának jelentős részét, hogy az ebből befolyt összegből tudják etetni és itatni amatőr, ám nagyon lelkes vájáraikat.

A tizenhárom falusi azonban valóban hősiesen helyt állt. Ötévnyi megfeszített munka után egy 5 méter magas, 4 méter széles, 750 méter hosszú alagutat vájtak a hegybe. A szaktudás hiánya azonban a munkák során többször megmutatkozott: a robbantások miatt hárman adták az életüket a falu jobb megközelíthetősége érdekében. Az 1977. május 1-jén felavatott alagút egyébként a fent leírtakon kívül azért lett világhírű, mert számos durván megmunkált ablakkal néz a völgyre.

Az út és a falak felszíne meglehetősen durva, köszönhetően a munkások által használt primitív szerszámoknak. Erőfeszítéseiknek hála a falu ma már autóval is megközelíthető. Mióta Kína megnyitotta határait a turisták számára, a falu látogatók ezreit vonzza évente. A település már el is kezdett szállodákat építeni a turisták számára.