A két szomszédos tájegység közös jellemzője az érintetlen természeti környezet és az élő népi kultúra gazdagsága. A soknemzetiségű vidék kulturális emlékekben, templomokban, kolostorokban és kúriákban is bővelkedik, és a turisztikai infrastruktúra is rohamosan fejlődik.
A magyar határhoz közelebb fekvő Máramarost legkönnyebben az M3-ason, majd Mátészalkán és a határon túlra került Szatmárnémetin keresztül érhetjük el. Az utóbbi magyar nemzetiségű polgármestere igyekszik a jelentős számban magyarok által is lakott várost megszépíteni, a főtéren elterülő park arborétumot idéz, egyedül a szökőkút kékre festett vizét furcsálljuk egy kicsit. Az általános romániai gazdasági fellendülésnek itt azonban még kevés a jele, a kecses egykori tűztornyot már felújították, de a szép, szecessziós egykori Dacia szálloda omladozó homlokzata befektető után kiált.
Utunkat kelet felé folyatjuk, és jó minőségű aszfalton hamarosan eljutunk a történelmileg Szatmár megyéhez tartozó, de évtizedekkel ezelőtt Máramaroshoz csatolt Nagybányára, hogy nyomára bukkanjunk az 1935-ig itt működő legendás festőiskolának. Csalódnunk kell: tábla sem hirdeti helyét azon a telken, ahol pedig ma is műtermek sorakoznak. A város és környéke azonban tényleg szép, nem csoda, hogy sok művészt megihletett. A hatalmas református, katolikus, valamint az ortodox templomok tornyai meghatározzák a város sziluettjét, más épületeken is látszik, hogy az évszázadokon át folytatott ércbányászat révén jelentős gazdagság halmozódott fel itt. A belvárosban az egykori Bukarest szálloda ma Hotel Rivulusként ízlésesen felújítva, kiváló konyhával várja a vendégeket.
Nagybányáról csupán néhány kilométerre fekszik a koltói Teleki-kastély, ahol egykor Petőfi Sándor a mézesheteit töltötte. Az épületben ma múzeum működik, ahol megismerhetjük a „vad grófnak” is nevezett Teleki Sándor és a lázadó költő megismerkedésének és barátságának történetét.
Négy folyó között
Lemenőben a nap, mire nekivágunk a kaptatónak, és elindulunk Máramaros fővárosa, Máramarossziget felé. A város négy folyó (Iza, Visó, Mára, Tisza) által közrefogott területen fekszik, ezért kapta a Sziget nevet. A hajtűkanyarokkal tűzdelt hegyi úton este érünk a város határába, ahol Doina Balasz aszszony rusztikus vendégházában szilvapálinkával, sonkával, puliszkával már vár ránk. A patakparti, erdőszéli üdülőház és a környezet gyönyörű, az ellátás kiváló. Jellegzetes máramarosi falusi vacsoránkat a csűrben költjük el, a falakon festett kerámiák, a lócán színes szőttesek – valódi idill a hegyekben. A hűvösben aztán elindulunk szálláshelyünk, a gyermekkórházból a közelmúltban szállodává alakított Hotel Marmatia felé. A folyóparti hotel távol esik a közutaktól, a csend tapintható, a tiszta levegőt harapni lehet. A hotel csupán háromcsillagos minősítést kért, miközben a négycsillagos kategóriában is megállná a helyét: minden berendezési tárgy vadonatúj és ízléses, a szobákban vezeték nélküli internet és magyar nyelvű tévécsatornák sokasága.
A magyarok és románok mellett ukránok és zsidók által is lakott 40 ezres Máramarosszigeten találjuk a Kommunizmus Áldozatainak Emlékmúzeumát, amelyet a Monarchia idején épült, majd az 50-es években a rendszerellenes értelmiségiek büntetőhelyeként szolgáló börtönben alakítottak ki. A látogatók magyar nyelvű tájékoztató füzetet is kapnak, de a többórás elfoglaltságot ígérő bejárás során angolul vagy németül is olvashatják a szükséges tudnivalókat a diktatúra legdurvább éveiről, a személyi kultuszról, a kitelepítésekről és a Románia egyes vidékein csak 1977- ben felszámolt rendszerellenes gerillák tevékenységéről.
Máramarosszigeten született Hollósy Simon festőművész, az ő emlékét tábla őrzi a főutcán egy fehérneműbolt és egy cukrászda között. A ma már kis lélekszámú helyi zsidó közösség zsinagógáját felújították, a mellette álló épületben a Nobel- díjas író, Elie Wiesel emlékházát rendezték be. A város határában található skanzenben a környék jellegzetes faépületeiből kapunk ízelítőt. Az életszagú bemutatóközpontban békésen járkálnak a birkák és a kecskék a turisták és a több száz éves faházak között.
Nem mindennapi élményt kínál a közeli Szaplonca falu úgynevezett „vidám” temetője, ahol élénk színekre pingált, verses fejfák alatt pihennek az elhunytak. Stan Ioan Patras 1935-ben kezdte el faragni ezeket a fejfákat, amelyen az elhunytat egy jellegzetes tevékenység végzése közben örökítette meg. Láthatjuk, ki volt favágó, birkapásztor, rádiószerelő, rendőr vagy kocsmáros. A megboldogultak életét néhány rímes mondatban is összefoglalta a faragó, e versikék némelyike kifejezetten vicces, például az, amelyben a férj hálát ad az égnek, hogy anyósa eltávozott, mert „ha még három napot élt volna, akkor ő lenne a kereszt alatt”. Máramaros erdős vidék, így nem csoda, hogy az építkezések legfőbb alapanyaga mindig is a fa volt. A helyi mesterek tökélyre vitték szaktudásukat, így még ma is áll hét több száz éves fatemplom, amelyeket együttesen az UNESCO a világörökség részévé nyilvánított. Ezek a kecses, magas templomok egyetlen szög nélkül, pusztán fából készültek, sok esetben freskóik is ránk maradtak, például a XIV. századi épült jódi templom esetében.
Freskók és szerzetesek
Nincs időnk merengeni, indulunk tovább Bukovina felé, át az 1500 méter magasan fekvő Borsai-hágón. Bukovina a középkori román moldvai fejedelemség déli részét jelenti, északi fele ma Ukrajnához tartozik. Dolgos nép lakik errefelé, a dús legelőkön rendezett szénaboglyák állnak, úton-útfélen új házak épülnek. Ez a középkori, freskókkal kívül és belül gazdagon díszített kolostorok vidéke, nyolc itteni ortodox kolostort sorolt a világörökségek közé az UNESCO. Moldva egykori uralkodója, Stefan Cel Mare (1457–1504) a török elleni győzelmeiért adott hálát ezekkel az építményekkel. Közülük a legnagyobb a vastag falakkal védett Szucsevica kolostor, amelynek falán egyebek mellett azt is ábrázolták, milyen keveseknek sikerül erényeik alapján feljutniuk a mennyországba vezető hosszú létrán. A kolostorban látogatásunk alkalmával egyébként folyik az élet, edénycsörgés hallatszik, amott krumplit hámoznak a novíciák, készül a szerzetesek eledele.
Az építészetileg meglehetősen hasonló kolostorokat elsősorban freskóik domináns színei alapján azonosítják: Voronec falain a kék, Szucsevicán a zöld, Moldovicán a vörös dominál. Különösen érdekes, hogy több száz év alatt sem koptak meg a falfestmények színei, a festékek pontos összetevőit manapság sem ismerjük.
Moldovicán egy különleges magángyűjteményt is láthatunk, a Condrea család házában hímestojás- kollekció tekinthető meg. A ház ura szívesen körbevezeti a vendégeket, kiderül, hogy hucul (ukrán) származású felesége pingálta batik technikával a tojások többségét, és európai gyűjtőkkel aktívan csereberélve alakult ki a mai változatos kollekció.
Szállásunk Szucsevica határában a SAPARD-támogatásból bővített és felújított Popas Turistic Bucovina. A családi vállalkozásban működő üdülőtelepen 100 ágy áll a turisták rendelkezésére, öt különálló, háromszintes villában. A jókora étteremben viszont akár 2–300 főt is fogadni tudnak. Itt is minden földi jóval traktálnak minket: erdei gomba, pisztráng, mics és az elmaradhatatlan puliszka kerül az asztalra, előtte jóféle, lestyánnal savanyított csorbalevest kapunk.
Moldvai túránk zárásaként a gyógyfürdőjéről és a tiszta levegőjéről híres Dorna-Vatrá városkát keressük fel. Még egy rövid látogatás során is látszik az épületek homlokzatán, hogy egykor komoly fürdőélet zajlott itt. Aki nem akar fürödni, az a libegővel felmehet a közeli hegycsúcsra, ahonnan kiváló kilátás nyílik a környékre. Télen a domboldalakat síelők lepik el.
Kincses Kolozsvár
Az Erdélybe átvezető utat mindenfelé építik, gyakoriak a félpályás útlezárások. Órák múlva a Borgóihágón átkelve érkezünk meg Besztercére, a régi Beszterce-Naszód vármegye székhelyére. A szászok által alapított város központjában középkori utcasor ejt minket ámulatba: ha felújítanák, valódi ékszerdoboz lehetne belőle. Régi bája így is magával ragad minket, de néhány sikeres pályázat csodákat tehetne Besztercével. Fontos szerepet játszott a város a középkorban: hetente háromszor tartottak itt vásárt, idejártak a moldvai kereskedők. 1563-ban épült evangélikus katedrálisának tornya a legmagasabb Erdélyben, a monumentális épület néhány hete szomorú sorsra jutott, réztolvajok lángra lobbantották a tetőszerkezetét, most palánk veszi körül a templomot, egymillió euró kellene a felújításához. Innen Kolozsvárra vezet tovább utunk, ahol mintha megint csak egy másik világba csöppennénk. Már 50 kilométerrel az erdélyi nagyváros előtt feltűnnek az első vadonatúj könnyűszerkezetes gyárépületek, majd mindenfelé építkezéseket látunk. A városból péntek este kilométeres kocsisor kígyózik kifelé, jobbnál jobb autókban ülve víkendre indulnak a kolozsváriak. Odabent helyreállított műemlék épületeket, szép, kellemes hangulatú sétálóutcát találunk. A főtéri Mátyás-király-szobron restaurátorok dolgoznak. Elsétálunk a Babes-Bolyai Tudományegyetem patinás épülete mellett, felkeressük Mátyás király szülőházát, a Szent Mihály-székesegyházat, a Farkas utcai református templomot, a Házsongárdi temetőben Dsida Jenő, Kós Károly, Apáczai Csere János és Brassai Sámuel síremlékét. Szállást a katolikus egyház által üzemeltetett belvárosi Agape szállodában találunk.
