Most megkerestük a beruházó másik tulajdonosát, Valkó Csabát, aki 2011 telének végén sajnos hasonlóképp nyilatkozott, mint egy évvel ezelőtt a társa.

– Nem szoktam feladni dolgokat, amit elkezdek, azt mindig be is fejezem, most sincs ez másként. De értetlenül állok azelőtt, hogy a fővárosi tulajdonú cég, amely a földhasználati jogok biztosítása miatt 25 százalékban szintén tulajdonostárs, nem hoz meg bizonyos – szerződésben vállalt – döntéseket, ezért továbbra is bizonytalan időre csúszik az átadás. Holott a ház tavaly szeptember óta száz százalékban készen áll arra, hogy végre megnyissák.

Melyek azok a döntések, amelyek miatt tovább csúszik az átadás?

- Hogy világos legyen: egy termálforrás fölé épült a komplexum, a gyógyvíz tulajdonosa – engedélyese – azonban nem lehet más, mint a Budapesti Gyógyfürdő Zrt., azaz rajta keresztül a magyar állam. Tőlük kapjuk majd – térítés ellenében – a gyógyvizet, ha végre hajlandóak a kötelezettségeiket teljesíteni, és megnyílhat a fürdő. Ezen túl azonban olyan jogi és üzemeltetést előkészítő lépések hiányoznak még, amelyek nélkül továbbra sem nyithat meg a ház, de a döntések a BGYH Zrt., illetve a Fővárosi Önkormányzat közreműködése nélkül nem hozhatók meg. Hogy csak egyet említsek: bár az üzemeltetőjelölt már több hónapja részt vesz az előkészítő munkákban, még sincs döntés az üzemeltető személyének elfogadásáról, így az üzemeltető is ennek megfelelő intenzitással tud dolgozni. Napi, heti rendszerességgel hívom fel a döntéshozók figyelmét a tarthatatlan helyzetre – hiába, akkor sincs döntés. Már rég lehetne – legalább egy fél éve – üzemeltetni a teljes komplexumot, azonban továbbra is a távoli ködbe vész a nyitás időpontja. Közben persze a banki terheket, a felvett hitelek részleteit, kamatait szigorúan fizetni kell, ugyanúgy, mint a 17 000 négyzetméternyi luxusépület után a rezsiköltséget és az adót. Optimista ember vagyok, de a realitás határait is ismerem, és úgy érzem, nincs messze az a pont, amikor a megfelelő következtetéseket le kell vonni, és a társaság jogainak megóvása érdekében a megfelelő lépéseket is meg kell tenni. 

Prekuta Bálinttól annak idején hallhattuk, ő hogyan és miképp lett szerelmes az omladozó épületbe. És önt mi hajtotta, amikor igent mondott a felkérésére, és beszállva a vállalkozásba együtt folytatták az építkezést?

- A Ráczról nekem is voltak emlékeim, bár nem a vízhez kötődőek: itt üzemelt ugyanis annak idején a Rácz-kert, Budapest egyik – főleg egyetemisták körében – ismert szórakozóhelye, én is gyakran megfordultam errefelé. De ami igazán vonzó volt számomra, az a tényleges alkotás: a műszaki tervezés, a megvalósítás időszaka, a pénzügyi háttér biztosítása – ez az, ami igazi kihívás. Egy új beruházás izgalma annak minden nehézségével és váratlan fordulatával együtt vérpezsdítő. Igaz, ebben az esetben izgalomból, váratlan fordulatból kissé több volt a kelleténél. Mivel részben fővárosi tulajdonban van a ház, és egyben műemlék is, és nyilván a Budapesti Gyógyfürdő képviselői is igényt tartottak a folyamatos kontrollra, az átlagosnál jóval többen beleszóltak a folyamatba, jelentősen lassítva az építkezést. Kezdődött az összességében 27 hónapig tartó régészeti feltárással, folytatódott a millió hatósággal és engedélyező szervvel, hivatallal, gyakran mondva csinált ürüggyel álltak elénk, és állították le a munkát. Egyre inkább úgy éreztem – és érzem a mai napig is –, hogy a beruházón kívül igazából senkit nem érdekel, hogy itt megmenekül az enyészettől egy világszínvonalú, páratlan műemlékegyüttes, és olyan egyedi, luxuskivitelű fürdőkomplexum készül, amely Budapest legkülönlegesebb turisztikai vonzereje lehet.

Volt-e olyan pont, amikor azt mondta, elég, nincs tovább?

- Talán csak mostanság érzem így! Még a tervezőváltás és az új tervek készítése idején sem keseredtem el, pedig szinte elmondani is nehéz: egyetlen konkrét projekt esetében négyszer kellett teljes tervmódosítást készíteni, azaz mindig újratervezni az egész építkezést! (KIEMELÉS) Például amikor az olasz Baglioni-csoport beszállt az építkezésbe a Kempinski-lánc kiválását követően – ez 2006 elején történt –, az olaszok nem 55 szobás házat álmodtak meg, hanem 67 szobás, klasszikus, emelt kategóriás boutique-hotel és egy hozzá hasonló színvonalú luxusfürdő üzemeltetésében voltak érdekeltek, ezért kezdődhetett az újratervezés. Ennek megfelelően az addig mellékesként kezelt fürdőépítés sokkal fontosabb szerepet kapott, hiszen az olasz üzemeltető koncepciójában a sparész a központban szerepelt.

Ők, vagyis az olaszok ajánlották a ház francia igazgatóját, Jean-Francois Pelouard-ot. Miért pont rá esett a magyar-olasz üzemeltetői csapat választása?

- A választást hosszas keresés és válogatás előzte meg. Pelouard úr mellett több érv is szólt, és az üzemeltető is támogatta alkalmazását, hiszen kiváló és sokéves nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező szakember. Ráadásul pont a luxusboutique-kategóriában szerzett gyakorlatot, és már Magyarországon is bizonyított: az Andrássy Hotelt vezette Budapesten annak idején.

Az olaszok mentek, a francia menedzser maradt.

- A Baglioni-csoportot elfújta szél, jobban mondva a közben lesújtó gazdasági válság: a 2009. év súlyos mélypontja arra kényszerítette őket, hogy kihátráljanak a szerződésből. Azonban olyan sebbel-lobbal, annyi kárt okozva távoztak, hogy nem maradhatott jogi következmény nélkül az eset.

Hogyan tovább?

- Ennek csak a jóisten a megmondhatója! Úgy tűnik azonban, hogy a fővárosnak nem érdeke a mielőbbi nyitás, és a megkötött szerződésekkel ellentétben már nem kíván együttműködni senkivel sem a projektben. A több mint egy éve tartó döntés nélküli állapot arra enged következtetni, hogy a főváros a beruházóval addig működött együtt, amíg az a pénzét és a munkáját beletéve létrehozta a létesítményt, ezt követően – a jogával visszaélve, a szerződéseket megszegve – a teljes projekt átvételére törekszik, legalábbis a sorozatos mulasztás, illetve a „metakommunikációs jelek” erre engednek következtetni. Bárcsak tévednénk e vonatkozásban! Abban a csodaszámba menő esetben, ha mégis megszületnének a szükséges döntések, három-négy hónapon belül indulhatna az üzemeltetés. Hiszen csak arra van még szükség, hogy felvegyük azt a 120-130 főt, aki a folyamatos, prémiumkategóriás munkához kell. Addig csak Csipkerózsika-álmát aludhatja tovább az egykor 1700 négyzetméternyi rom és törmelék, amely a mi, már számomra is érthetetlen áldozatos erőfeszítésünk eredményeképp 17 000 négyzetméternyi luxusépületté, luxusszolgáltatásokká alakult át, és amely nem nekünk, hanem a magyar embereknek és a turizmusnak jelenthetne óriási értéket és vonzerőt.

Vágó Ágnes, Vendég & Hotel 2011/3