Eddig négyszer jártam Vietnamban, de ezt az országot nem lehet megunni. Mindannyiszor más arcát mutatta, elképesztő ütemben változik: néhány hónap alatt kirántanak egy felhőkarcolót a földből. Tíz évvel ezelőtt a fővárosban, Hanoiban gyakorlatilag alig volt magas ház, most tele van negyvenemeletes épületekkel. Még ott a múlt (a vietnami–magyar baráti társaság ülésén tavaly meglett vállalatvezetők és tekintélyes párttitkárok énekelték könnyekkel a szemükben magyar nyelven, hogy „Hull a hó és hó-zik-zikzik…”, mert annak idején nálunk végeztek, és elmúlt ifjúságuk jutott eszükbe e dalocska kapcsán. Ám feltartóztathatatlanul jön a jövő.

Ha a mínuszok repkednek – nincs csípős bogár

Most Saigonba vetett a sors. Az ország gazdasági fővárosát ugyan még hivatalosan Ho Csi Minh-városnak nevezik, de már a fiatalok is a régi nevét használják. Lüktető megapolis, ahol a szocialista egypártrendszer és a kapitalista gazdaság jegyben jár. Harmincöt dollárért foglaltam szállást a Saigon folyó partján, vízre néző ablakkal a háromcsillagos Riverside Hotelben, és ezért két főre reggeli, korlátlan internethasználat és hatalmas szoba jár. Igaz, amikor kikapcsolom a légkondicionálót, az ágyból előjönnek valamiféle bogarak, és jól összecsipkednek. Amikor panaszt teszek a recepción, felvilágosítanak, hogy gyakorlatilag kiirthatatlanok, egyetlen védekezés ellenük az, ha pincehőmérsékletűre hűtöm a szobát, mert akkor fáznak, és nincs kedvük előbújni.

A csendes, de drága amerikai

Persze mehettem volna a város leghíresebb szállodájába is, a mellettünk lévő Majestic Hotelbe, ahol a világhírű író, Graham Greene írta világhírű regényét, A csendes amerikait. Nekik kétszáz dolláros rekrate áruk van, és küldtem ugyan egy udvarias e-mailt, amelyben a corporate árról érdeklődtem, de (Ázsiában szokatlan módon) egyáltalán nem válaszoltak a levelemre. Hiába, azért a szocializmusban akadnak nehezen megváltoztatható beidegződések.

Jó menő helyi kávéláncok

Kávéfronton azonban dübörög a kapitalizmus. Az amerikai nagyágyú, a Starbucks ugyan még nem érkezett meg az országba, de van helyette legalább olyan jól kitalált helyi lánc. Mindjárt kettő is: a Trung Nguyen 1996-ban indult, a Highlands Coffee valamivel később. Előbbinek ezer kávézója van a dél-ázsiai országban, évente világszerte tízezer tonna szemes és háromezer tonna instant kávét értékesít, és állítólag Budapesten is van képviselete. Utóbbi ehhez képest még kispályás a maga negyven üzletével, viszont dinamikusan növekszik, és boltjai (ahol meleg ételt is felszolgálnak) mindig tömve külföldi turistával. Egyébként mindkét vállalkozás magánkézben van.

Macska tojta kávékülönlegesség

Maradjunk még egy gondolat erejéig a Trung Nguyennél: van olyan kávéfajtájuk, amely háromezer dollárba is belekerül kilónként! A Weaselt ennélfogva csak a központi boltjukban lehet megvásárolni (lefőzött kávé formájában nem kérhető), és évente alig negyven-ötven kilogramm készül belőle. Hogy miért ennyire kevés? Mert macerás, jön a rövid válasz, és valóban: az érett kávébogyót megeszi egy helyi (vad)macskaféle, a közönséges pálmasodró, amelynek ürülékéből az emberek kiszedik a gyomorsavakkal már átitatott kávészemeket. Letisztítják, finomra pörkölik, és kész is a világ legritkább kávécsemegéje. Ugyanezt Indonéziában Kopi Luwak néven forgalmazzák (a Kopi a kávét, a Luwak az állatot jelenti indonézül), és aki látta a Bakancslista című filmet Jack Nicholsonnal és Morgan Freemannel, az tudja, hogy ez az ital az amerikai milliomosok kedvence. Ha nincs háromezer dollárunk kávéra, megvásárolhatjuk a folyamat szimulációjával előállított kávét, amikor a macska emésztőnedveit szintetikus enzimekkel pótolják. Az aranysárga csomagolásban forgalmazott Legendee így is tízszer annyiba kerül, mint egy közepes minőségű kávé…

Majd pont magyarok ne lennének a világ másik felén

Ha kimozdulnánk a nagyvárosból, érdemes a tengerpart felé venni az útirányt. Fejenként nyolc dollárba kerül a szárnyashajó a Saigon folyó torkolatáig (másfél óra), onnan kisbusszal vagy taxival lehet utazni a part mentén, amíg nekünk tetsző strandot és szállodát nem találunk. Mi a helyiek által legszebbnek tartott Mui Nebe megyünk, de öt órát kell taxizni érte. Negyven dollárba kerül a szoba egy gyönyörű tengerparti házban, ahol az udvaron édesvizű medence is várja a zömében orosz vendégeket. A plázson az egyórás masszázs alig ezer forintba kerül a pálmafák alatt, és még Aloe verás kezelést is kapunk a nap által megpörkölt bőrünk nyugtatására. Itt is vannak magyarok: a Blue Ocean hotel egyik sarkában Péterék tanítják szörfözni a turistákat, köztük évente tíz-tizenöt magyart a hat-nyolc hónapos szezon alatt.

Tengerparti lacikonyha az igazi

Az üdülővároskában este érdemes elzarándokolni a part mellett felállított lacikonyhákhoz, ahol hatalmas dézsákban tárolják a Dél-Kínai-tengerből aznap kifogott vacsorának valót. Az ember rámutat egy békára, kis cápára, kígyóra, teknősre, rákra vagy egyéb tengeri herkentyűre (természetesen halból is több tucat féle van), amelyet azonnal ki is sütnek. Rafináltan fűszerezik a kagylót, a frissen facsart gyümölcsleveik (általunk soha nem hallott gyümölcsökből) zseniálisak, a naplemente gyönyörű, szóval két-három ezer forintért életre szóló kulináris örömben lehet részünk.

Nappal utca, este vendéglősor

Ha már a lacikonyháknál tartunk, érdemes ezt Saigonban is kipróbálni. A város szívében lévő Ben Tan piacnál például este hétkor lezárják a piacot körbefutó utcákat, és ott, ahol napközben több ezer motoros furikázott, egyik percről a másikra vendéglősor alakult mobil konyhákkal és műanyag székekkel-asztalokkal. Itt is minden frissen készül és fillérekbe kerül, így nem csoda, hogy fél nyolckor már nincs egy talpalatnyi szabad hely sem, mindent elfoglalnak a turisták. Ha mégis találnánk ülőhelyet, feltétlenül kóstoljuk meg a vietnamiak nemzeti eledelét, a phót, amely erős, aromás marhahúsleves sok mindennel telepakolva.

Hazafele tizenkét órát tart a repülőút. Így bőven van idő elgondolkodni azon: néhány év múlva a világ turizmusában Vietnam lesz a jövő Thaiföldje.

Lukács Csaba / Vendég & Hotel - 2011. április