Szá­mom­ra vi­szont az volt a leg­meg­le­pőbb – ami­kor éle­tem­ben elő­ször, ta­valy ok­tó­ber­ben itt jár­tam –, hogy vég­re egy olyan hely­re ju­tot­tam el, ame­lyet még nem árasz­tot­tak el a tu­ris­ták. Pe­dig a ten­ger 34 fo­kos, a jó­lét szem­mel lát­ha­tó és kéz­zel ta­pint­ha­tó. Rá­adá­sul, ha az em­ber elő­ször jár a Kö­zel­-Ke­le­ten és az arab kul­tú­rát se na­gyon is­me­ri, ak­kor egy­más után ér­he­tik és érik is meg­le­pe­té­sek.

Az Omán­nal kap­cso­la­tos, min­dent el­dön­tő el­ső él­mény már a re­pü­lő­gé­pen be­kö­vet­ke­zett. Az amsz­ter­da­mi át­szál­lás után, egy éj­sza­kát át­utaz­va holt­fá­rad­tan, de uj­jong­va pil­lan­tot­tam meg a gép ab­la­ká­ból a va­rázs­la­tos omá­ni nap­fel­kel­tét. Mind­ezt ok­tó­ber­ben, ami­kor Bu­da­pes­ten már az át­me­ne­ti ka­bát volt az ural­ko­dó ru­ha­da­rab.

Igaz, a má­so­dik él­mény már nem volt en­­nyi­re po­zi­tív. Az omá­ni ví­zu­mot a rep­té­ren ütik be, na­gyon szi­go­rú pil­lan­tá­sok kí­sé­re­té­ben. Bu­da­pes­ten az em­ber mor­go­ló­dik, ha sor áll az út­le­vél-el­len­őr­zés­nél, itt ros­­szal­lás­ra gon­dol­ni sem mer­tem. Az el­len­őr­ző­pult túl­ol­da­lán egy egyen­ru­hás, va­la­mint egy he­lyi vi­se­let­be öl­tö­zött úri­em­ber ül, akik­nek pil­lan­tá­sa nem hagy két­sé­get afe­lől, hogy ko­mo­lyan ve­szik mun­ká­ju­kat.

Az eu­ró­pai uta­zó eb­ben a fur­csa vi­lág­ban szin­te vár­ja a meg­hök­ken­tő, meg­döb­ben­tő, meg­bot­rán­koz­ta­tó ese­mé­nye­ket, azok azon­ban el­ma­rad­nak. Jo­go­san cso­dál­ko­zik vi­szont az or­szág ter­mé­sze­ti kin­cse­i­nek gaz­dag­sá­gán, meg azon, hogy ez még jó­sze­ri­vel nincs is ki­ak­náz­va. Az egy­más­tól meg­le­he­tő­sen tá­vol fek­vő, de jól meg­őr­zött kul­tu­rá­lis és tör­té­nel­mi em­lé­ke­ket, ter­mé­sze­ti lát­ni­va­ló­kat el­ső osz­tá­lyú utak­kal kö­töt­ték ös­­sze, köz­be-köz­be szúr­va egy-egy iga­zi lu­xus­szál­lót, hoz­zá­tar­to­zó pri­vát ten­ger­part­tal. S míg a tu­ris­ta el­jut egyik hely­ről a má­sik­ra, úgy ér­zi, mint­ha a hol­don jár­na. A he­gyek szin­te el­nye­lik az uta­kat, és mo­no­to­ni­tá­sa el­le­né­re hi­he­tet­len nyu­gal­mas ér­zés órá­kon át bér­au­tóz­ni a ko­pár he­gyek­ben.

Né­hány pá­rat­lan él­mény vil­la­nás­sze­rű­en: egy reg­ge­li teknőcles a ten­ger­par­ton, majd több év­ti­ze­de el­nép­te­le­ne­dett vá­ro­sok, ott fe­lej­tett edé­nyek­kel az asz­ta­lon, be­po­ro­sod­va, mint a Csip­ke­ró­zsi­ká­ban, egyet­len mű­kö­dő in­téz­mén­­nyel, egy egy­sze­mé­lyes var­ro­dá­val, amely a ki­írás sze­rint to­vább­ra is vál­lal „Be­dol­go­zást”.

A lát­ni­va­lók után egy meg­le­he­tő­sen sze­mé­lyes él­mény – a nő­i­es­ség pró­bá­ja az arab vi­lág­ban. Egy eu­ró­pai nő – min­den elő­ta­nul­mány el­le­né­re – ta­lán a lá­nyok­kal, as­­szo­nyok­kal va­ló bá­nás­mó­dot szok­ja meg a leg­ne­he­zeb­ben er­re­fe­lé. Va­ló­ban igaz, hogy a hely­be­li­ek (fér­fi­ak, nők egy­aránt) csak vég­szük­ség ese­tén szól­nak a nő­ne­mű uta­zó­hoz. Ha van vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­gük, ak­kor gon­dol­ko­dás nél­kül min­dig a fér­fi­hez be­szél­nek.

Eh­hez nem kel­lett a kö­zért­be men­nem, az ide­gen­ve­ze­tőnk is jó pél­da volt er­re. Az in­for­má­ci­ók há­rom­ne­gye­dé­ről min­dig le­ma­rad­tam, és hi­á­ba pró­bál­tam han­got ad­ni fel­há­bo­ro­dá­som­nak és ak­ti­vi­zál­ni ma­gam a vá­ros­né­zés­ben, nem sok si­ker­rel jár­tam. Mind­ezek el­le­né­re, vagy ép­pen ezért, le­nyű­göz­tek és kí­ván­csi­vá is tet­tek az arab nők. Meg akar­tam tud­ni, mi er­ről az egész el­fá­tyo­lo­zás­ról az ő vé­le­mé­nyük. Vé­gül is a kí­ván­csi­sá­gom le­győz­te az óva­tos­sá­go­mat, és meg­szó­lí­tot­tam egy fi­a­tal höl­gyet, aki­vel köl­csö­nö­sen mé­re­get­tük egy­mást a pi­ac kö­ze­pén. Ám a kí­sér­let ku­darc­ba ful­ladt. Egy el­né­ző mo­soly, majd: „az éle­tem így tö­ké­le­tes” volt a vá­lasz. Hát, rö­vi­den ez tör­tént röp­ke négy nap alatt Omán fő­vá­ro­sá­ban, Mus­catban. A vis­­sza­út sem volt ese­mény­te­len: a tö­mött gé­pen, a pi­ló­ta­fül­ké­ben he­lyet szo­rít­va nyer­het­tünk még tel­je­sebb be­pil­lan­tást az arab vi­lág és a keleti lé­gi köz­le­ke­dés ku­lisz­­szái mö­gé.