Santa Maria Redonda 320 méter magas sziklaszigete az Atlanti-óceán nyugati részén fellelhető Kis-Antillák szigetcsoport Leeward-szigetláncához tartozik. A vulkanikus eredetű, 1,6 négyzetkilométeres sziget hivatalosan a Brit Nemzetközösség, a Karib-tengeri Közösség (CARICOM) és a Kelet-karibi Államok Szervezetének (OECS) tagságát is magának tudó Antigua és Barbuda részét képzi.

A szigetet még Kolumbusz Kristóf fedezte fel 1493. november 12-én, második útja során, s ő keresztelte el a sziklát is Redondának. Mivel a sziget nem rendelkezik édesvízforrásokkal, így napjaikban többé-kevésbé lakatlan. De nem volt ez mindig így. A meredek falú sziklán élő madárpopuláció ugyanis az évszázadok alatt több ezer tonna guanót termelt, így a sziget a viktoriánus korban kitűnő foszfátlelőhelynek bizonyult. 1865-től 1912-es kimerüléséig ez a bélsárkupac lett a központja Nagy-Britannia busásan jövedelmező guanóbányászatának.

Mivel az anyagi haszon évente 1600 százalékos volt, egy bizonyos Matthew Dowdy Shiell nevű kereskedő és metodista prédikátor már 1865-ben azt állította, hogy fia, Matthew Phipps Shiell – aki állítólag a világon elsőként született ezen a szigeten –, jogosan formálhat igényt Redonda leendő királyságára. A legendák szerint a lelkész akaratát elfogadta Viktória királynő is, aki azzal az egy feltétellel „adta oda” a sziget tulajdonjogát a családnak, hogy az továbbra is a brit birodalom része marad. (A lelkész állítását egyébként semmilyen történelmi tény, dokumentum nem támasztja alá.)

A történet érdekessége, hogy Matthew Phipps Shiell (1865-1947) már híres kalandregény író volt, amikor 1929-ben megjelent Redonda legenda című művében azt állította, hogy 1880-ban John Mitchinson Antigua püspöke és Rev. Hugh Semper Montserrat püspöke 15 évesen őt I. Felipe király néven meg is koronázta. Harold Billings, a szerző életrajzírója szerint bár a koronázási ceremóniára nagyon kevés bizonyíték van, ám az tény, hogy ezek az egyházi személyek valóban ebben az időben éltek a környező szigeteken. A kutató szerint az író ezzel a lépéssel csak a hiszékeny angol sajtót akarta átverni, hogy könyve eladási példányszámát növelje.

Az állítólagos hazugságon kívül Shiell valóban úgy járt-kelt London utcáin, mint egy uralkodó. Anyagi kompenzációért cserébe bárkit Redonda lovagjává ütött, sőt állampolgárságot is adott azoknak a barátainak, főleg íróknak (pl.: Henry Miller, Lawrence Durrell) költőknek (pl.: Dylan Thomas, John Heath-Stubbs) újságíróknak (pl.: Rebecca West) és zoológusoknak (pl.: Gerald Durrell), akik a mohó brit, kanadai, ausztrál és amerikai adóhatóságoktól menekültek.

Felipe „nemes irodalmi tettei” annyira lenyűgözték John Gawsworth (1912-1970) angol író-költőt, hogy Shiell halálakor nemcsak irodalmi hagyatékának őrzésével és gondozásával bízta meg a birodalmi főhercegi ranggal is rendelkező barátját, hanem királyságának trónjával is. John Gawsworth, aki könyveit leginkább Terence Ian Fytton Armstrong vagy Orpheus Scrannel álneveken jegyezte, 1947-ben koronázták meg Redonda második királyának. Uralkodói neve I. Juan lett. Költői túlzás, vagy valóság, de I. Juan szinte mindig úgy vendégelte meg híres látogatóit londoni lakásában, hogy – ónból készült keksztartóban őrzött uralkodói elődje hamvaiból – mindig egy-egy csipetnyit szórt az ötórai teára érkezők csészéjébe. A guanósziget első uralkodóját így körülbelül 10-12 év alatt szép lassan elfogyasztották irodalmár alattvalói és munkássága tisztelői.

John Gawsworth – akárcsak elődje – szintén nagyvonalúan uralkodott. Sok színésznek, irodalmi és televíziós nagyságnak adott nemességet. Így Redonda lovagjai között találjuk Michael Denison színészt, Diana Dors és Mai Zetterling színésznőket, Pedro Almodóvar, Éric Rohmer és Francis Ford Coppola filmrendezőket, valamint Umberto Eco és Ray Bradbury írókat is. A hírességek azonban hiába kapták meg a sziget állampolgárságát, a nemzetközi jog szerint az abszolút monarchia nem létezik, így a művészek egyszer sem úszták meg az adó befizetését.

Arra a kérdésre, hogy akkor mi értelme Redonda királyságának Jon Wynne-Tyson angol író így írt: „Egy legenda, amelynek, annak is kell maradnia. Egy kellemes és excentrikus mese, egy irodalmi mitológia sok sóval, romantikus sóhajjal és tanácstalansággal, ám valami olyan, ami egyben szórakoztató is, de nem nagyon komolyan. Végül is ez a fantázia.”