A János-napi borszentelés és borivás rituáléját már a 15. századi magyar misekönyvekben is megemlítik. A bort, vagyis "Szent János szerelmét" a karácsony utáni harmadik napon áldják meg. Az 1499-ben keletkezett pécsi misekönyvben is így van leírva. A 18. század közepéig a karácsony háromnapos ünnep volt, a harmadikon ünnepelték Szent János evangélista emlékét, ezen a napon szentelték meg a bort, a Jánosok pedig szőlőhegyi mulatságra, pinceszerre hívták meg rokonaikat, barátaikat.
A pogány germánok körében a téli napforduló idején bemutatott áldozatok utáni borivás szokása annyira népszerű volt, hogy a térítő keresztény egyház sem tudta kiirtani, ezért igyekezett átformálni és arra ösztönözte új híveit, hogy a szentek emlékére igyanak. János tiszteletének egyik sajátos fejleménye a "Szent János áldása", vagyis ez a búcsúpohárra, a társaság szétoszlása előtti utolsó pohár borra utal.
A Szent János-napi borszentelés egyházi magyarázat szerint azt jelenti, hogy ha a hívő buzgó imával veszi magához a nedűt, akkor az megóvja a testi és a lelki bajoktól, az utazás alkalmával fenyegető veszedelmektől, az ördög kísértéseitől – emlékeztet az MTI.
A borszentelés hagyománya János-napon a mai napig él az ország bortermelő vidékein. Ezen a napon a szőlősgazdák egy kis üveg bort visznek a templomba, a főoltár jobb oldalán álló asztalkára teszik, majd a megszentelt borból a pincében minden hordóba öntenek egy keveset, hogy ne romoljon meg a hegy leve. A szentelt bort a népi gyógyászatban is alkalmazzák, főként torokfájás esetén. (forrás: Agromonitor)