Brüsszelből néhány órányi kulturált repülés után egy helikopter fedélzetére kerültünk, és hirtelen bevetésen éreztük magunkat, vagy harminc-negyvenen összezsúfolódva egy kiérdemesült szovjet MI–8-as utasterében. Más megoldás azonban nem nagyon van: aki a reptérről el akar jutni Sierra Leone fővárosába, Freetownba, annak helikopterre kell ülnie, vagy be kell vállalnia egy jó négyórás utat az ipari műemléknek számító, rozsdaette kompon. És ez csak egy azok közül a nehézségek közül, amelyeken az ideérkezőnek túl kell esnie – és nem is a legnagyobb. Az országban ugyanis – bár lelkesen várják a világjárókat – a lelkesedésen kívül nem sok mindent kínálnak. Látnivaló éppen lenne, a természet ugyanis igencsak bőkezű volt e földdel – de infrastruktúra gyakorlatilag nincs. „Ezt a hatvannégy kilométert a kuvaitiak építették nekünk – mutatja büszkén a turisztikai miniszter az ország térképén az egyik aszfaltozott utat. A felsorolás nem tart órákig, van még vagy három másik aszfaltozott útjuk. A tömegközlekedés is meglehetősen nehézkes, bár gyakorlatilag bármely mozgó tárgy taxinak számít, és jutányos áron fel lehet rá ülni – a zsúfoltság embertelen, az út pedig elviselhetetlenül rossz és hosszú. Buszok is lesznek – ígérik –, talán néhány hónap múlva. Kínából kapnak majd levetett városi járműveket. A kínai elvtársak azt is megígérték, hogy legalább néhány helyen lesz központi áramszolgáltatás – mert egyelőre az sincs –, így a gyertyafényes vacsora itt gyakorlatilag garantált. A villany csak ott világít, ahol van saját benzines generátor. A benzin pedig drága. Mobiltelefonja viszont – legalábbis Freetownban – majd mindenkinek van – hogy hol töltik fel, arra nem tudtunk rájönni. A minisztérium célja egyébként az lenne, hogy minél több turistát vonzzon, de elismeri, egyelőre az eredmények igen szerények. Aki fehér ember ide érkezik, inkább segélymunkás vagy ENSZ-szakértő. Esetleg üzletember. Jelenlétük mégis rányomja bélyegét az éjszakai életre. Mert – az előbb felsoroltak ellenére – Freetown esti buliban igenis világszínvonalat produkál.

A Copacabana bár

…az első hely, ahol ezt tanulmányozzuk, de nem az utolsó. Népszerűségünk töretlen – bőrszínünk és vélt vastag pénztárcánk révén gyorsan a társaság középpontjai leszünk. Minden fiatalember a barátunk, és minden bájos ifjú hölgy a barátnőnk – sőt, a második kóla után már azt is őszintén bevallják, hogy mélyen belénk szerettek. Anyagiak természetesen kizárva, nem olyan házból valók ők, sőt meg is sértenénk ezzel őket, de hát tényleg drága a taxi, és hát a nővére is a távoli Gambiában él, oda meg jó lenne a buszjegy. A többit pedig fedje homály. A buliválaszték szinte kimeríthetetlen. A többnyire helybeliek által látogatott, félhomályos diszkóktól a szinte kizárólag a fehérek által látogatott biliárdklubokig minden van. A legszürreálisabb hely talán egy igazi high class vietnami étterem. A dizájnelemektől a szakácsig minden autentikus és kifinomultan elegáns, és meglehetősen jó a forgalma. A tulaj egyébként libanoni. „Csak azért úsztam meg a polgárháborút, mert én voltam a fociválogatott szövetségi kapitánya. Amikor jöttek a gyerek katonák gyilkolni, felismertek, ott álltam a házam erkélyén, mondták, én vagyok a focista, ezért nem ölnek meg” – meséli széles mosollyal. Úgy látszik, vonzza a bajt, múlt év augusztusában Szaidában, Libanonban látogatta meg rokonait. Fél családja odaveszett az izraeli bombázásokban. Családja mérsékelt síita, a múlt század elején indultak el szülőföldjükről Brazíliába, de csak félútig futotta a pénzükből. Itt ragadtak néhány ezer társukkal együtt, azóta ők alkotják Sierra Leone gazdasági elitjét. Másnapra meghív tengerparti házába, mi pedig tisztelettel elfogadjuk.

Trópusi paradicsom

…a hely, ahová érkezünk. Nem vonzódom különösebben a tengerpartokhoz, ez viszont még a magamfajta vén szkeptikusból is elismerő sóhajt vált ki. Eljutni persze nem valami könnyű ide. Végigutazunk a 64 kilométeren, amelyet a kuvaitiak építettek – tényleg jó út. A bekötőút viszont gyakorlatilag nem létezik – terepjárónk félórát szenved egy csapáson. A szerény villához jókora partszakasz is tartozik. A világ szerencsésebb tájain ekkora területen három luxusszálló és vagy négyezer turista van, nem is beszélve a levakarhatatlan mozgóárusokról. Itt pedig csak a hófehér homok, a türkizkék tenger, egy kis folyó, néhány kókuszpálma meg mi négyen. Plusz a fekete személyzet, akik közül valaki felfut a fára, hogy hozzon nekünk friss kókuszdiót. A távolban halászok húzzák ki hálójukat a partra – az egész képeslapszépségű tájban ez emlékeztet a valóság létezésére. „Ugye jobb, mint Gambia?” – kérdi házigazdánk. És igen, a táj, a kis szigetek, a tenger és a kék ég valóban szebb, mint a közeli turistaparadicsomban. Csak míg ott a függetlenség óta minden kormányváltás vértelenül zajlott le, itt mindenkinek van egy polgárháborús története.

„Öt feleséggel

…apám volt a törzsfőnök” – meséli alkalmi ismerősünk. Apja testvérei aztán megirigyelték a főnöki posztot, és kapóra jött a polgárháború. Beálltak az egyik milíciába, és rákergették őket a falura. Ismerősünk menekültként a fővárosba került, ahol aztán bosszúból belépett a másik oldal milíciájába. A történet általános, 2002, a békekötés előtt szinte mindenki valamelyik oldalon harcolt. Afrikai viszonylatban szokatlan, hogy azt, ki melyik oldalra került, sem vallási, sem etnikai kötődések nem befolyásolták. A polgárháború egyetlen motiváló ereje a pénz volt, a véres gyémántok. Talán ezért is ment olyan simán a kibékülés. Mostanra már tényleg nem számít veszélyes helynek az ország. Sőt, a helybeliek igyekeznek mindent megtenni, hogy jóindulatukról biztosítsák a vendégeket. „Kalandvágyó turistáknak, akik olyan helyet keresnek, ahol még alig jártak előttük, ideális” – mondja Luykx úr, a belga légitársaság helyi képviselője. A hely, ahová elhívott, éppoly szürreális, mint maga az ország. A semmi közepén van a tengerparton, nem messze a Kettes számú folyótól (ez a neve, azt, hogy hol az egyes számú, senki sem tudja), ahol kis strand várja a nem túl gyakori látogatókat, huszonöt kilométer úttalan útra a fővárostól – egy olasz étterem. Itáliai vendégház, elegáns koloniális stílusban – a tulajdonos is olasz, még a gyarmati Líbiában nőtt fel, és sajnálta volna elhagyni Afrikát, amikor honfitársai kivonultak. Így került ide, de az alapanyagokat otthonról hozatja – egy jó barrakúdacarpacciót eszünk. Mesés. Luykx úr közben az országról mesél: jó néhány hónapja él már itt, ismeri a helyieket. Szinte csak ők repülnek Európába és vissza, szinte mindig teli van a gép, de állítja, kezdenek szállingózni a turisták is. Persze nem könnyű – ő maga már három hete szervezi, hogy eljusson a leglátványosabbnak tartott helyre az országban, egy szigetre, ahol óriásteknősök élnek hatalmas csapatokban. De utazási irodák nincsenek, így mindenkinek magának kell megszerveznie mindent, az odajutást, a hajót, a kísérőt, az ételt, a helyi törzsfőnök jóindulatát. A nehézségekből magunk is kapunk egy kis ízelítőt, amikor másnap egy város környéki túrára indulunk.

Nyugat-Afrika Canterburyje

…az első célállomás. Neogót stílusú a kis anglikán templom, és jól mutat a dombtetőn, a kis falu közepén. 1815-ben építették, a legrégebbi és legtekintélyesebb protestáns kőtemplom az országban. A lelkész, aki a falu körzeti megbízottja is, példaértékűnek nevezi, hogy itt a keresztények és a muszlimok barátságban élnek. Kapunk egy pohár Guinnesst is – helyi gyártmány, nem tudom, Dublinban tudnak-e róla. A következő megálló egy csimpánzrezervátum – vadorzóktól, kereskedőktől megmentett majmok lelnek itt természet közeli környezetben új otthont. Okosak és szórakoztatóak – a tehetségesebbek több száz szót ismernek, értenek, kommunikálnak az ápolókkal. Az igazgató – újabb intergalaktikus értelmetlenség - Srí Lanka-i. Még a brit uralom idején keveredett ide, és úgy megszerette a majmokat, hogy a polgárháború idején is velük maradt. A parkban egyébként minden van, látogatóközpont, látványos rajzok, kilátók, ahonnan úgy figyelhetjük a majmokat, mintha a természetben lennék. Csak éppen az egész nincs nyitva. Az infrastruktúra kicsit lepusztult – a kilátók létrái itt-ott foghíjasak, le-leszakadoznak a fokaik. Mi is csak némi egyeztetés után jutottunk be. Akárcsak a Bounce-szigetre, ahol egykor a rabszolgapiac működött. Belépőjegy és rendszeres közlekedés nincs, a Freetown Yacht Clubból lehet motorcsónakot kölcsönözni. Az előbb említett elegáns klubhoz egyébként egy kidőlt fal résén át, szántóföldön és bozótoson keresztül vezet az út. És talán azon sem lepődnek meg, hogy tulajdonosai, egy brit-olasz házaspár, valahol a gyarmatokon nőttek fel, és imádják Afrikát. A sziget őre egy idős fekete, aki családjával lakik ott, büszkén mutatja az omladozó romokat, amelyeket lassan teljesen beborít az őserdő. A rozsdás, félig kidőlt információs tábláról aztán kiderül: a romantikus várkastély a tizennyolcadik században épült. Csak éppen itt erősebb a természet, minden gyorsabban pusztul. Míg a csónakra várunk a lombok alatt, és elnézzük az egykori brit kormányzó sírján beborító növényeket meg az azokon libegő csapatnyi lepkét, elgondolkodunk: milyen lesz ez a hely tizenöt-húsz év múlva, ha majd felfedezi magának a tömegturizmus? Lehet, hogy jobban jártunk, hogy még most voltunk itt.