A budapesti Robert Capa Központban novemberben megnyílt kiállításán ötletének megszületésétől, az extrém hideggel való küzdelmen át sok mindenről mesélt.

Hogyan született meg a kiállítás ötlete?

Fotográfusként és klímakommunikátorként dolgozom a német Alfted Wegener Intézetben, itt 2015 óta dolgozom a sarkkutatásban és annak dokumentálásában és fotózásában. 2019-ben részt vettem egy olyan expedíción, ahol 3,5 hónapot a sarkvidéki éjszakában töltöttem egészen közel az Északi-sarkhoz. Annyira mélyen szerelembe estem a sötétséggel és a hideggel, hogy elhatároztam, szeretnék erre a témára fókuszálni és bemutatni azokat az embereket, akik az Arktiszon élnek és dolgoznak távol a családjuktól és barátaiktól a sarkvidéki éjszakában.

A mostani kiállítás fotói egy hosszú projekt részei, amelyet még 2021-ben indítottam el.

Az inspirációt az éjszaka különleges atmoszférája adta és az itteni emberek. Szerettem volna bemutatni azokat az embereket, akik a sarkvidéki éjszakában dolgoznak, mert ez a munka tele van kihívásokkal: extrém hideg, sötétség és a magány, de ahogy nekik is, nekem is ez jelenti az otthont.

Nem volt nehéz az elején hozzászokni az egész napos sötétséghez?

Biztos vagyok benne, hogy minden ember másként éli ezt meg. Számomra ez a környezet az otthont jelenti. Minden alkalommal, amikor megérkezem a Spitzbergákra, azt érzem, hogy hazajöttem. Imádom a hideget, a havat és a sötétséget, de természetesen nem mindenkinek való ez az élet. Fel kell készülni a nehézségekre, a magányra és az extrém időjárási körülményekre. De én ebben érzem magam igazán otthonosan. A sarkvidéken teljesen mindegy, hogy valaki nő vagy férfi – az számít, hogy elszánt legyen, és szeresse a természet szépségét. Persze vannak speciális helyzetek, amelyekre tréningekkel előre fel kell készülni. Fontos, hogy az ember teljes mértékben alkalmazkodjon a természet ritmusához és kiszámíthatatlanságához.

Mi alapján döntötte el, hogy ki legyen a modell és milyen eszközök szerepeljenek a fotókon?

Mindegyik fotónak megvan a maga története, és nagyon gondosan válogattuk ki azokat, amelyek legjobban kifejezik ennek a világnak a szépségét és nehézségeit. A kiállitás egy része egy nöi portré sorozat. Minden modell kapcsolódik ahhoz a helyszínhez, ahol a fotó készült. Például dolgoztam egy jegesmedve-kutatóval, akit a munkája szimbólumaival örökítettem meg, azzal a speciális kamerával, amelyet azoknak az odúknak a környékére helyeznek ki, ahol a bocsok születnek. De ugyanígy minden portré kép gondosan megkomponált:

a helyszín, a fények és a történetek összhangban vannak.

Fontos számomra, hogy a fotók ne csak vizuális élményt nyújtsanak, hanem meséljenek is. Minden hölgynél van valami a kezében, amely a munkájáról és a szenvedélyéről, vagy róla beszél. A kiállitás másik része fotózsurnalisztikus, Ny-Ålesund kutató falu munkáját és életét mutatja be.

Hogyan készül fel egy-egy fotó elkészítésére?

Már előtte lévő nap tudom, hogy melyik kutatóval hová megyek ki, és amikor reggelinél találkozunk, még egyszer átbeszéljük. Megbeszéljük, ki lesz a jegesmedve őr, ki viszi a hószánt… vagyis leosztjuk a feladatokat és aztán teljes menetfelszerelésben indulunk el. Attól függ, hogy milyen csapattal vagyok, van, hogy visszaérünk ebédre, de az is lehet, hogy csak vacsorára, de minden van nálunk, hogy ott biztonságban tudjunk dolgozni. Vacsora után több különböző esti program van vagy labormunkálatok folynak, így ilyenkor más csapat munkáját fotózom vagy esetleg felkészülök a következő napra – ha például portréfotózásról van szó, akkor elmegyek a helyszínre, beszélek a hölggyel stb.

Mi okozza a legnagyobb kihívást a fotózás során?

Talán az extrém hideg, hiszen gyakran -30°C alatti hőmérsékletben dolgoztunk. A fotókon nem látszik, hogy milyen rettenetesen hideg volt és mennyire fáztak a modellek. Fotózás előtt beállítottam mindent, a fényeket, a kompozíciót, és csak a legvégén kértem meg a modelljeimet, hogy vegyék le a kabátjukat. Ez mindössze pár percig tartott, hogy elkerüljük a fagyási sérüléseket, de szükség volt rá, mert némelyik hölgynek olyan nagy volt a kabátja, hogy szinte teljesen eltűnt benne.

A fotóin nagyon jól látszik, hogy mennyire zord vidék ez. Volt valaha veszélyes helyzetben?

Azt gondolom, hogy minden egyes útra minden alkalommal annyira felkészülünk és annyira átgondolunk mindent, hogy emiatt nem történt még veszélyes helyzet. De olyan szituációban voltam, hogyha minden felszerelés nem lett volna nálam, akkor nagyon veszélyes lett volna. Ezért mielőtt elindulunk, nagyon szigorúan átbeszélünk és ellenőrzünk mindent. Kell, hogy legyen nálam ásó, fegyver, riasztópisztoly, és minden, ami ahhoz kellhet, ha esetleg nem tudok visszajönni és kint kell tölteni az éjszakát a szabadban, akkor túl tudjam élni.

Milyen óvintézkedések szükségesek ahhoz, hogy az ilyen kiszámíthatatlan és veszélyes környezetben biztonságosan tudjon dolgozni?

Minden egyes útra, amikor kimegyünk, máshogy kell végig gondolni és felkészülni, nem úgy, mint amikor csak leparkolunk valahol és egyszerűen csak kimegyünk sétálni az erdőbe vagy biciklizni. Itt az időjárás nagyon gyorsan változhat, egy délelőtti napsütéses -20 fokból délutánra lehet -40 fokos hóvihar, amikor semmit nem látunk. Ha ez bekövetkezik, akkor tudni kell, hogyan jutunk vissza a bázisra. Minden eshetőségre fel kell készülni, hogy magunkat és a társunkat is biztonságban vissza tudjuk juttatni, akivel kimész. Ha Magyarországon elindulunk valahová, nem kell sokat gondolkodni: nálad van a telefon, van internet. Itt viszont ez egyáltalán nem természetes, nincs térkép és utak, csak a GPS-en el tudjuk menteni azt, hogy hogyan mentünk egy korábbi alkalommal ezen a szakaszon, ami biztonságos volt, és akkor azt tudjuk követni. Vagyis saját magunknak alakítjuk ki a GPS nyomvonalat.

Itt csak magunkra és a társunkra számíthatunk.

Nincsenek utak, hószánnal közlekedünk, ismerni kell a terepet, mert a szikrázó hóban, nehezen lehet látni, ha esetleg van egy szakadék előttünk. Nem elég, ha csak a szemünkkel nézünk, pontosan ismerni kell a terepviszonyokat, mert nagyon gyorsan balesetet tud szenvedni az ember. Nagyon gyorsan olvad a hó és a jég, gleccserek, nagyon sok folyó áramlik a tengerben, és ezek a folyók nagyon mély árkokat ásnak ki. Hószánnal ezeket alig lehet látni, és egy ilyen 3-4 méteres árokba nagyon gyorsan bele tud esni az ember.

A kiállításon látható képek egytől-egyik lenyűgözőek. Van személyes kedvence?

Nagyon nehéz választani, mert mindegyik közel áll hozzám. De ha ki kellene emelnem egyet, akkor talán azt választanám, amelyik egy hóviharban készült a Spitzbergák papnőjével. Azért is különleges számomra, mert a Spitzbergákon a csillagos ég teljes pompájában látható – olyan mértékben, amit máshol nem tapasztalni. A Tejutat szabad szemmel is meg lehet figyelni, és ez lenyűgöző élmény.

A hóvihar pedig valahogy még különlegesebbé tette ezt a pillanatot, mintha földöntúli lenne.

De valójában az összes hölgyet ábrázoló fotó a kedvencem, és annak ellenére, hogy nehezen tudnék kivenni belőle egy darabot, amit a legjobban szeretek, van néhány, ami közelebb áll hozzám.

Egytől-egyig nagyon kedvelem ezeket az embereket, mindannyiukhoz van személyes kapcsolódásom és mindegyik kép mögött nagyon sok idő és munka van. Mind más és más, máshogy kellett kitalálnom és máshogy készül. Sok kreatív munka van benne: mit tartson a kezében, milyen ruha legyen rajta, hol álljon, mikor csináljuk meg a fotót. A papnővel például este 11 órakor készítettük, mert akkor volt a legerősebb a vihar. A képen már nem lehet látni, hogy vihar volt, mert megfagyasztottam a hópelyheket a vakummal, de akkor volt a legerősebb, ezért akkor szerettem volna fotózni vele.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Továbbra is szeretném dokumentálni a sarkvidéki életet, és más perspektívákat is bemutatni. Nyáron készítettem egy sorozatot a 24 órás nappalokról, ami talán egy másik kiállítás anyaga lesz. A sarkvidék szüntelenül inspirál.