hirdetés
hirdetés

Világkörüli út után Antarktisz-expedícióra indul a magyar öngyilkosságkutató

A Déli-sark meghódítására készül Wynne-Hughes Veronika, aki pszichológusként korábban öngyilkosságkutatással foglalkozott. A fiatal nő két és fél éve tartó földkörüli hajóstoppolás után idén ősszel tervezi az indulást, az általa megtenni kívánt útvonalon korábban más magyar még nem járt.

hirdetés

A két és fél éves hajóstoppos utamat néhány hete szakítottam meg, mert úgy éreztem, megszólított a Déli-sark – mesélte lapunknak Wynne-Hughes Veronika. Az Antarktisz meghódítása máig megmaradt gyerekkori álmom. Apukám mindig azt mondta, hogy álmodjak nagyot, így hát álmodtam. Az AntarcTripnek elnevezett expedícióm minden apró részlete egyre inkább körvonalazódott már, amikor úgy döntöttem, hogy bejelentem a nagyvilágnak, mire készülök. Bár az AntarcTrip előkészületei régóta tartanak és rengeteg munkával jártak, 2016 őszére olyan szintre került az egész, hogy lehetetlen lett volna a trópusokból egy vitorlás hajóról folytatni a szervezést – így hát utolsó pénzemet öt repülőjáratra költve hazajöttem.

A nyíllal jelölt narancssárga vonal lesz az AntarcTrip útvonala
A nyíllal jelölt narancssárga vonal lesz az AntarcTrip útvonala



Hajóstoppos élmények és tanulságok

Az utazás iránti szenvedélyem vett rá, hogy hajóstoppal körbe járjam a földet. A hajóstoppolás annyit jelent, hogy kvártélyért cserébe kisebb vitorlás hajókon mindenféle hajózással kapcsolatos feladatokat el kell látni. Ilyen például a vitorlázás közben kormányozni, vagy kikötőkben, illetve horgonyon állva a hajófeneket algátlanítani, de a rozsdátlanításig minden benne van ebben. Matrózkodásom egyből egy nyílt vizes süllyedéssel indult, Szardínia partjaitól kilencven tengeri mérföldre. Mondják, hogy nincs gyorsabb dolog, mint egy kapitány vödörrel a kezében, amivel nem vitatkoznék, csak annyit tennék hozzá, hogy a matróza is elég gyors. Vödröztünk folyamatosan nyolc órán keresztül, mire az olasz parti őrség kijött értünk. Késve bár, de szerencsére volt segítség. Egy dolog, amit biztosan megtanultam, hogy egy hajón fel kell készülni a legrosszabbra. Ami csak el tud romolni, az el is romlik, de így van ez azokkal a dolgokkal is, amik elvileg nem romolhatnának el. Ennek a tapasztalatnak az antarktiszi expedíciómban is hasznát fogom venni, annyi különbséggel, hogy a fagyos kontinensen majd mindent nekem kell megszerelnem és megoldanom. De úsztam matrózkodásom alatt óriásteknősökkel a Karib-tengeren, kaptam csókot rájáktól Bora Borán, másztak a testemre újonnan kikelt bébiteknősök egy lakatlan sziget partján a Grenadín szigeteken, de előfordult az is, hogy csótányok másztak át az arcomon, miközben aludtam a kabinomban. Szinte megszámlálhatatlan élmény ért, nehéz is közülük csak néhányat kiemelni. A Karib-tenger apró lakatlan szigetei vagy a polinéz lakatalan szigetek hasonlíthatók talán az antarktiszi expedíciómra leginkább, csak ugye a méretarányok mások – no meg a hőmérséklet.

A hajóstoppolásom vége felé a Csendes-óceán kellős közepén egy olyan szigetre volt szerencsém ellátogatni, ami a világ legelszigeteltebb helyének számít. Tíz perc alatt át tud rajta sétálni az ember, mégis él rajta 4-5 tucat ember. Itt a pénznek nem igazán van értéke, mivel se bolt, se étterem, se kocsma, se benzinkút, se autó. Csak korallzátonyok, kókuszdiók, cápák és bálnák. Az elszigeteltséget a két és fél év alatt sikerült elég alaposan megtapasztalnom. Ugyanúgy, ahogy ezek az emberek is csak magukra számíthatnak, hiszen még repterük sincs, ugyanúgy nekem is minden problémámat magamnak kellett megoldanom. Itthon könnyű átszaladni a szomszédhoz, áthívni egy barátot vagy kihívni a szerelőt, de mi van akkor, ha abban az országban, ahol vagyunk, senkit sem ismerünk?

Sziget a Csendes-óceánon
Sziget a Csendes-óceánon


Egy csendes-óceáni szigeten
Egy csendes-óceáni szigeten

Az Antarktiszon majd ugyanez a helyzet vár rám: a magamra utaltság, de engem pont ez vonz. Bár a közösségi médiának köszönhetően nagyobb összeköttetésben élünk, mint valaha, mégis elmagányosodottabbak is vagyunk. Szokták is a 21. századot a magány évszázadának nevezni. Pszichológusi munkám során rengeteget találkozom hangulatzavarokkal vagy hétköznapi nyelven a depresszióval. Ennek a hátterében gyakran áll a magány, illetve súlyosságától függően vezethet egészen az öngyilkosságig is.

Én erre tettem fel az egész expedícióm jótékonysági szándékát: az őszinte kapcsolatteremtésre. Arra, hogy merjünk a problémáinkról vagy félelmeinkről beszélni egymásnak. Arra, hogy nem ciki segítséget kérni, és hogy figyeljünk jobban egymásra. Hogy ne csak jópofizni járjunk össze barátainkkal, és hogy ne érezzünk kényszert magunkban arra, hogy csak a jó oldalunkat láttassuk a környezetünkkel – akár a közösségi médián keresztül. Annyi elvárást állítunk magunk elé: legyünk sikeresek, különlegesek, szépek, okosak és lehetne még sorolni. Én azt tanultam meg az elmúlt két és fél év alatt, hogy az a fontos, hogy ezt az egy életet, ami adatott nekünk ezen a bolygón, boldogan töltsük. Nem számít, hogy valakit a tengerimalac-gyűjtés tesz boldoggá vagy a kosárlabdázás, esetleg a fafaragás – csak csinálja.

"Miniexpedíció" a Pilisben:


Karrier, mint kiteljesülés?

Az egyszerűbb életben van szerintem a megoldás. Talán elcsépelt gondolat, de néhány lépés távolságból könnyebb ránézni a saját „nyugati civilizációmra” és meglátni benne az esetleges elferdüléseket. Mintha elmentünk volna egy olyan irányba, ahol az embereket a munkájuk határozza meg, és nem a magánéletük vagy a hobbijaik. Távolabbról vizsgálva a dolgot rájövünk, hogy a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás mennyire összemosódott. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha valaki például bolti eladó vagy postás, ugyanis szerintem a munka csupán egy eszköz a célhoz. Azért kellene dolgoznunk nyolc órát, hogy aztán a munka utáni nyolc órában a kedvünkre tehessünk. Sok ember él a munkájának, és definiálja magát annak fényében. Ugyanakkor az a nyomás se jó, hogy "boldognak kell lenni". Nem kell, csak törekedni kell rá. A boldogságra, no meg a fejlődésre, ahogy Daubner Béla képzőm mondaná. Nekem nincs receptem a boldogságra, nincs megoldásom mindenki problémájára, így nem érzem, hogy okom lenne az észosztásra. Nem akarok később abból megélni, hogy utaztassak csoportokat, vagy utazási irodát nyissak, esetleg könyvet írjak. Én csupán egy dolgot szeretnék: bátorítani. Bátorítani mindenkit arra, hogy merjen nagyot álmodni, hogy ne higgyen a lehetetlenben, hogy tegyen az álmaiért, ki-ki a maga módján. Erre pont Magyarországon volna nagy szükség. Gyerekekhez igyekszem eljutni minden hónapban iskolalátogatás, valamint előadások keretében, teljesen ingyen, hogy az inspiráción keresztül ihletet adhassak nekik. Nekik kell bennünket meghaladva előbbre vinni országunkat. Én a felrázást vállalom.

Az Antarktiszon egyedül

Jövő héten indulok az első hivatalos felkészítő tanfolyamra az expedíciómhoz. Ez Norvégiában lesz egy gleccseren, ahol olyan emberek képeznek majd ki, akik ilyen expedíciókat már többször megcsináltak. Erre felkészülendő mentem el a múlt héten a hidegrekordban sátorozni egy hetet egymagam. Az országos Kéktúrán haladtam végig Fábry Sándor javaslatára. Ehhez vettem is egy szánt, amit megraktam a cuccommal: nap közben húztam magam után – olykor magam előtt – este pedig sátrat vertem, és vártam a reggelt. Vártam, mert sajnos a jelenlegi ruháim nem voltak alkalmasak a mínusz 21 fokra, így aludni nemigen tudtam, mennem viszont kellett. Azt tudtam, hogy mire kell figyelnem ahhoz, hogy komoly veszélyhelyzetbe ne kerüljek a hidegben, így bevállaltam. A megfelelő felszerelés, a további képzések és az AntarcTrip logisztikája összesen több mint 30 millió forintba fog kerülni. Ennek a feléhez már találtam szponzorokat, azonban a másik felét még össze kell gyűjtenem. Ehhez van is egy közösségi adománygyűjtő oldalam (gofundme.com/antarctrip), ahol bárki be tud segíteni, még ha csak néhányszáz forinttal is, de további szponzorokat is keresek még. Az expedíció novemberben indul, ám a pénzre már jóval ez előtt szükség van. Bár szegény családból származom, engem mindig úgy tanítottak, hogy adjak azoknak, akik rászorulnak és támogassam a jó célokat. Nekem még sose hiányzott az a pénz, amit másoknak adtam. Adni szerintem jó, és abban reménykedem, hogy a Magyarországba vetetett hitem és az ország felrázásába vetett erőfeszítésem meghallgattatik. Az Antarktiszra a világ létező legmagányosabb dolgát megyek csinálni: egyedül elsíelni a kontinens szélétől a sarkpontig. Ezt magyar még nem tette meg soha. Ráadásul mindezt egyedül tervezem megtenni. Ennél elszigeteltebb dolog nincs, ezért is remélem, hogy az expedíciómmal - egy nemzetközi szervezettel közben együttműködve - sikerül minél több pénzt gyűjtenem nekik a depresszió és a magányosság kutatására, illetve az őszinte kapcsolatteremtés nemzetközi szintű promotálására. Izgalmas dolog az AntarcTrip szervezése, ugyanakkor nagy kihívásokkal is találom magam szemben, de azt már alig várom, hogy ott álljak az Antarktisz partján, és ne legyen más dolgom, mint menni előre.

Az AntarcTrip számokban

• 20-30 km/órás állandó szembeszél

• -40 celsius fok • 1140 km

• 3350 méter szintemelkedés

• 60 kilós szán

• Napi 8-12 óra szánhúzás

• Kb. 57 nap

• Indulás: 2017 november

Egyhetes sátrazás a Pilisben, mínusz 21 fokban
Egyhetes sátrazás a Pilisben, mínusz 21 fokban


Veronika a Pilisben
Veronika a Pilisben


Veronika ezen a szánon húzta maga után a felszerelését
Veronika ezen a szánon húzta maga után a felszerelését


Egyhetes sátrazás a Pilisben, mínusz 21 fokban
Egyhetes sátrazás a Pilisben, mínusz 21 fokban


A Pilisben
A Pilisben

(forrás: Turizmus Online)
hirdetés
Olvasói vélemény: 0.0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Megjelent a Pont itt Magazin!

Minden, ami Klasszis TopDesign 2022 versenyünkről tudható: pályázati kiírás, kategóriák, a hazai és nemzetközi zsűri tagjai, a verseny menete, díjátadó gála, valamint a győztesek bemutatása.

Találkozzunk a Facebookon!

Partnerünk