Európa állítólagos túlnépesedése, krónikus energiaéhsége, a „mezőgazdasági területek kicsiny mértéke”, a „sárgaveszedelem előretörése”, illetve az afrikai kontinens „újabb gyarmatosítása” érdekében Herman Sörgel német építész és szellemtörténész egy drasztikus, több millió élőlény életét alapjaiban megváltoztató mérnöki tervvel állított be 1927-ben Wilhelm Marx, a Weimari Köztársaság 10. kancellárjának irodájába.

"Van egy álmom"

Az államfőnek átnyújtott, gazdagon illusztrált, H.G. Wells sci-fi író ihlette tervdokumentáció a fent említett „korabeli akkut” problémákat úgy akarta orvosolni, hogy a Földközi-tenger területének 22 százalékának kiszárításával egyesítette volna Európát Afrikával, amely 666 200 négyzetkilométernyi, a tengertől elrabolt új megművelhető földterületet jelentett. Az új szuperkontinenst eleinte Panropának, később Atlantropának nevezte.

A mérnök koncepciójának természettudományos alapja Otto Jessen földrajztudós megfigyeléseire és kutatásaira alapult: – Mivel a Földközi-tenger mindig több vizet párologtat el, mint amennyit az ide torkolló folyók [pl. Nílus, Rhône, Pó] vízhozama pótolni tud, így a tenger vízállományának nagyobb részét az Atlanti-óceántól szerzi be.

A mérnöki terv szerint, ha a mediterrán medence kapcsolódási pontjait Gibraltárnál és Gallipolinál egy-egy gigantikus méretű, vízerőműként is funkcionáló főgáttal elzárnák, akkor a Földközi-tenger nyugati medencéjében közel 100, a keleti részében pedig több mint 200 méterrel csökkenne a víz szintje, amely egy Ibériai-félsziget méretű „új élettér” kialakulását jelentené. A mesterséges kiszárítással lényegében a 6 millió évvel ezelőtt lezajlott messinai sókrízis földrajzi állapotát lehetne visszaállítani, amikor is a Földközi-tenger 700 ezer évre teljesen elzáródott az Atlanti-óceántól a miocén kor végére.

Gibraltár

Herman Sörgel a Gibraltári-szorosba kezdetben öt gátat tervezett a svájci Bruno Siegwart mérnökkel közösen, amelyek teraszos elrendezésüknek köszönhetően, egyenként 100 méterrel csökkentették volna a mediterrán medencébe beömlő Atlanti-óceán vízszintjét. 1931-ben a mérnök újratervezte a konstrukciót, s Peter Behrens építésszel közösen már csak egy hatalmas méretű főgátban gondolkodott. A patkó alakú műtárgy vonalát azonban nem a szoros legkeskenyebb szakaszán, hanem attól nyugatra, Tarifa és a marokkói Tanger feletti Minar község között húzták meg. A 35 kilométer hosszú műtárgyat 2,5 kilométer szélesre és 500 méter magasra képzelték el. A gát tetejére 2x2 sávos autópályát, két vasúti sínpárt (amelyen a tervek szerint 1950-től már a 3 méteres nyomtávú kétszintes Breitspurbahn szupervasút közlekedett volna) valamint 17 négyzetkilométernyi erőműtelepet terveztek.

Az építmény persze nemcsak vízszintesen lett volna gigantikus méretű, hanem függőleges irányban is. A létesítmény közepére ugyanis egy 400 méter magas „amerikai stílusban megépített” felhőkarcolót álmodott meg a két építész, amely irodaházi funkciói mellett kilátóként, szállodaként, légvédelmi platformként és a rodoszi kolosszus mintájára Atlantopa „ikonikus tengeri bejárataként” kívánták működtetni. A gibraltári főgát – az építészek számítása szerint – 1 millió munkással, 5 milliárd köbméter föld megmozgatásával 10 év alatt készült volna el.

A világ legnagyobb gátja persze a Föld legnagyobb vízerőműve is lett volna. A korabeli számítások szerint a vízerőmű kezdetben 49.000 MW energiát termelt volna, amely 1927-ben négy és félszer több villamosenergia-produktumot jelentett, mint az összes német erőmű akkori energiatermelése. (A 2009-ben átadott kínai Három-szurdok gát-, amely jelenleg a világ legnagyobb vízerőműve- mindösszesen 22.500 MW teljesítményre képes.)

Herman Sörgel 1938-ban ellenben már úgy kalkulált, hogy a Gallipoli-gát megépülése után csak a gibraltári vízerőmű 1960-ra már 175 000 MW villamosenergiát, a modernebb turbinák alkalmazásával pedig 365 000 MW-ot lesz képes előállítani! (Összehasonlításképpen a Paksi Atomerőmű négy reaktorblokkja 2009-óta névlegesen összesen „csak” bruttó 2000 MW teljesítményre képes.)

Az Atlanti-óceán vízhozama által generált (leendő) villamosenergia-kapacitás egyébként nem volt a valóságtól elrugaszkodott ötlet. Daniel Garcia-Castellanos spanyol oceanológus 2009-es számítása szerint, amikor az óceán 5,3 millió évvel ezelőtt ismét áttörte a gibraltári hegygerincet, akkor 100 millió köbméternyi víz folyt be a mediterrán medencébe másodpercenként, amelyet „néhány hónap, esetleg 2 év alatt töltött fel. Ez borzasztó nagy energia.”

Gallipoli

Bár a Boszporuszon keresztül a Földközi-tenger évente alig 200 köbméternyi vízzel táplálja a Fekete-tengert, Herman Sörgel és Bruno Sigwart mérnökök úgy gondolták, hogy a török Çanakkale város magasságában kialakított 1,2 kilométer hosszú Dardanella-gáttal úgy fel lehetne duzzasztani a Fekete-tengert a Duna, a Volga és a Dnyeper folyók vízhozama által, hogy az áramlás megfordításával az egy 80 000 MW-os teljesítményű erőmű megmozgatásához is elegendő lenne. Terveik szerin a 16 darab, 8 méter átmérőjű csövön keresztül „átfolyatott tengervíz” az egész Balkán-félszigetet és Dél-Oroszországot elláthatta volna energiával.

Cap Bon

A két főgát elkészültével a német építészek évi 165 centiméteres apadást prognosztizáltak a Földközi-tengeren. A víztömeg folyamatos csökkenése miatt 120-160 év alatt teljesen megsemmisült volna a ma ismert dalmát, görög, és török szigetvilág. A kiszáradás miatt az Adriai-tenger északi része már nem Velencénél vagy Triesztnél, hanem az olasz csizma sarkantyújánál, a Gargano-félsziget- Dubrovnik vonalnál kezdődne. Korzika, Szardínia, Szicília és Málta az Appennini-félsziget nyúlványaivá alakulnának át. Cagliarit, Palermót és Vallettát hajó helyett már csak busszal vagy vonattal érhetnénk el.

Mivel a kiszárítás ellenére nagy-Tunézia és nagy-Szicília még mindig nem érne össze, így az afrikai Cap Bon-félszigetnél még egy újabb óriásgátat építtetett volna Herman Sörgel. A 66 kilométer hosszú műtárgy egy 20 000 MW-os kapacitású erőművet rejtett magában, amely azt használta ki, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének vízszintje 100 méterrel lejjebb van, mint a nyugati oldala. A gát mellé képzelték el azt a kábelhidat is, amelyen a Berlin- Fokváros szupervonat közlekedhetett volna. A tuniszi erőművet Herbert Dübell mérnök 1932-ben tervezte meg.

Új kikötővárosok

Mivel a 120-200 évig tartó kiszárítás teljesen újrarajzolta volna a mediterrán medence partvidékét, így rengeteg (egykori) kikötőváros közvetlen tengeri összeköttetését is meg kellett oldania a német építésznek, hiszen a nagyobb települések közül, mint például Orán, Algír, Tunisz, Málaga, Valencia, Barcelona, Marseille, Toulon, Cannes, Monaco, Genova, Nápoly, Messina és Port Szuez 8-90 kilométerrel került messzebb a Földközi-tengertől. A probléma orvoslására olyan új futurisztikus megavárosok építését irányozta elő Herman Sörgel projektgazda, amelyeket gigantikus méretű csatornarendszerekkel kötöttek volna össze a régi tengerparti városokkal. Mindegyik új megapoliszt más és más sztárépítész tervezte.

Az Adria városai esetében nem születtek ilyen tervek. Mivel a Földközi-tenger melléktengerét a teljes kiszáradás fenyegette, így itt csak annyit tettek, hogy egy 450-500 kilométer hosszú, 800 méter széles csatornával kötötték össze a lagúnák városát a megmaradt Adriával. Ehhez a zömmel a Pó által táplált gyűjtőérhez kapcsolták hozzá jobbról-balról azokat a hajózható mellékcsatornákat, amelyek Triesztet, Chioggiát, Pulát, Rijekát, Ravennát, Riminit, Zadart, Anconát, Splitet, Makarskát, Pescarát és Barit kötötték volna be a Földközi-tenger megmaradt vérkeringésébe. Az új településeket folyamatosan, 100-120 év alatt kívánták felépíteni.

Pro és kontra

A gigantikus terv az I. világháborút épphogy kiheverő európai lakosság körében óriási sikert ért el. A média szuperlatívuszokban beszélt a tervről. Általánosságban elmondható volt, hogy a kontinens népei valamilyen békés páneurópai összeborulást véltek felfedezni a mérnöki koncepcióban, amely a Nagy Háború borzalmai után érthető is volt. Hasonló véleményen volt kezdetben Wilhelm Marx német kancellár is, ám az ország katonai vereségére, gazdasági helyzetére és pénztelenségére utalva, kedvesen visszautasította Berlin támogatását.

A gigantikus beruházásokban gondolkodó Adolf Hitler azonban Atlantropa tervére ügyet sem vetett. A „német élettér” kiterjesztését ugyanis ő nem egy a „Mediterráneum és Afrika [alsóbbrendű] népeinek inkább kedvezőbb területi összeköttetésben” látta, hanem a keleti orientációban, amely érvelése szerint sokkal olcsóbban kivitelezhetőbb, és pár év alatt „elérhetőbb cél” is volt. A náci pártot ráadásul annyira idegesítette az Atlantopa-terv, hogy az építésznek megtiltották, hogy tovább publikáljon.

A 192 várost alapító Benito Mussolini szintén fenntartásokkal fogadta a projektet. Líbia 1911-óta eleve olasz gyarmat volt. Azáltal, hogy Rómából szárazföldön is elérhetővé vált Tripoli és Észak-Afrika, Olaszország geopolitikai és gazdasági helyzete nem lett volna jobb. Ráadásul a gátak miatt halászok tízezreit kellett volna földművessé átképeznie a taljánoknak. Franciaország hasonlóan vélekedett. A velenceiekkel közösen ők (is) attól féltek, hogy ősi tengerparti városaik elnéptelenednek majd az új beruházások miatt, amelyekre – a tenger hiánya miatt – már a turisták sem lesznek kíváncsiak.

Nagy-Britannia úgy látta, hogy a gibraltári főgát megépülésével drasztikusan csökkenne majd politikai, gazdasági és katonai befolyása a térségre. A semleges Svájcból (Genfből) irányított „kontinentális érdekű” projekt miatt ugyanis előbb-utóbb elveszítenék Egyiptomot, Máltát és Gibraltárt. Ugyanez a félelem töltötte el a Kreml urait is. Ők a Gallipoli-gát megépülése miatt látták úgy, hogy csökkenni fog a befolyásuk a régióban. A tervért egyedül a skandináv országokban lelkesedtek. Ez érthető volt, hiszen Stockholm és Koppenhága számára ekkor még úgy tűnt, hogy a beruházás nem fogja majd érinteni országuk területét, ráadásul a nyári szezonban állampolgáraik modernebb és kényelmesebb házakban nyaralhatnak majd a Földközi-tenger partján.

„A szovjetek kelet-európai, közel-keleti és afrikai előretörése” miatt bár a II. világháború után ismét foglalkoztatni kezdte a szövetségeseket a Sörgel-féle terv megvalósítása, ám annak horribilis kivitelezési költsége (csak a gibraltári főgát 200 milliárd amerikai dollárt kóstált) és az olcsó nukleáris energia elterjedése miatt, 1952-ben végleg lemondtak az angolszászok a német építész álmáról. Persze ehhez a tényhez hozzájárult az is, hogy ebben az évben a Müncheni Egyetemen tartott Atlantropa-előadásáról hazafelé bicikliző Herman Sörgelt a nyílegyenes, jól kivilágított utcán egy autó halálra gázolta. A kocsi sofőrjét soha nem találták meg. Baleset volt, vagy gyilkosság? Sohasem tudjuk meg…

2012-ben a Darmstadti Műszaki Egyetem szakemberei számítógépes programok segítségével modellezték az Atlantropa-tervet. Kiábrándító eredményre jutottak. A kiszárított Fekete-tenger minimum egy, radikális környezetvédők állítása szerint 9,5 méterrel növelte volna meg a világtenger vízszintjét, amely komoly árvízvédelmi beruházásokat követelt volna meg New Yorktól Rióig, Sydneytől Los Angelesig, Londontól Szentpétervárig. Biztonságpolitikai szempontok alapján a gibraltári főgát állandó kiszolgáltatottsági helyzetben volt.

Háború, terrortámadás vagy baleset esetén, az átszakadó főgát megaszökőárat zúdíthatott volna a mediterrán medencére, elpusztítva mindazt, amit időközben itt felépítettek. Ráadásul katonai támadás nélkül is megsemmisülhetett a gát, hiszen pont egy lemeztektonikai válaszvonalra akarták építeni. Az erőműre kifejtett víznyomás miatt még aktívabbá vált volna a régió vulkáni és a szeizmikusan tevékenysége, elég csak a mai napig aktív Etna, Stromboli és Vezúv vulkánokra gondolni. A Földközi-tenger kiszárításával párhuzamosan a talajvíz és az esők gyakorisága is csökkent volna, amely a part menti zónák elsivatagosodását, s így a terméshozam csökkenését vetítette előre.

A Földközi-tenger és az Atlanti óceán közötti hőcsere megszüntetésével a Golf-áramlat szinte trópusi övezetté változtatta volna Nagy-Britannia és a skandináv országok éghajlatát. Ezen túlmenően súlyos ökológiai következményekkel is számolni kellett. A maradék tenger sótartalmának növekedése miatt több ezer faj kipusztulása volt prognosztizálható. A 100 méter magas zsilipek ellenére Európa nemzetközi hajóforgalma is jelentősen csökkent volna, hiszen a Gibraltári-szorosból az óceánra kijutás lehetősége 14-ről 2 kilométerre csökkent volna. Ez az árak emelkedését is maga után vonzotta. Herman Sörgel utópisztikus terve így összességében több kárral járt, mint haszonnal.