– Őszintén szólva meglepődtem, amikor kiderült, hogy Budapest lesz a következő állásom; az volt a levegőben, hogy Sanghajba vagy Pekingbe megyek. Azután úgy gondoltam, az európai lehetőségek közül mégis ez a legkedvezőbb, hiszen a város rendkívül gyorsan fejlődik. Aki Londonba kerül, tudja, mire számíthat, Budapesten viszont mindig történik valami. Szerintem a magyar főváros a régiós versenyben egy szinten áll Prágával és Béccsel. Ami meglepett, az az volt, hogy az idősebbek szinte egyáltalán nem beszélnek nyelveket. Csodálkoztam azon is, milyen sok beruházás maradt el – azt vártam, kicsit szebb lesz Budapest. Ráadásul télen jöttem, amikor eleve alacsony volt a szálloda kihasználtsága. Ez aztán húsvétkor egyik napról a másikra megugrott.
• Meglepte valami a budapesti InterContinentalban?– Igen, bár a kollégáimmal azt szoktuk mondani, nincs jó vagy rossz szálloda: más van. Meglepett például az, hogy nem kértek felárat a Dunára néző szobákért, pedig ez nyilván olyan pluszszolgáltatása a szállodának, amit senki más nem tud nyújtani. Ez már megváltozott; mostantól napi 40 euróval többe kerülnek ezek a szobák. Kellemes meglepetés volt, hogy hét-nyolc évvel a megszűnése után is milyen sokan gondolnak vissza szívesen a Bécsi Kávézóra.
• Tervezik, hogy újra megnyitják?– Régi formájában biztosan nem. A tetőteraszt 400-600 ember befogadására alkalmas rendezvény- és konferenciateremmé alakítottuk. A nagy érdeklődés miatt viszont gondolkozunk azon, hogy az egyik felső teraszon tudnánk-e kávéházat létrehozni.
• Mi az, amit ön másképp csinál az InterContinentalban? Mi az ön szakmai filozófiája?– Számomra a legfontosabb a minőség. Szerintem nemcsak tartani kell az előírt színvonalat, hanem azt meg is kell haladni. A tegnapi siker nem siker: mindenkit az alapján ítélnek meg, hogyan dolgozik ma. A vendégek számára jó házigazda akarok lenni, az alkalmazottaknak jó munkaadó, a részvényesek számára pedig biztosítanom kell, hogy a szálloda eredményesen működjön. Ha pedig úgy döntenek, hogy eladják részvényeiket, nyereséggel tudjanak megválni tőlük.
• Mondjon néhány szót a szakmai tapasztalatairól!– Egész életemben az InterContinental szállodáiban dolgoztam. Szakácsként kezdtem dolgozni Hamburgban, azután pedig a szállodai ranglétra majdnem minden fokát bejárva 1997-ben Belgrádban vezérigazgató lettem. Időközben dolgoztam Londonban egy évet recepciósként – ennek nem utolsósorban a nyelvtudásom fejlesztése volt a célja. Utána Genfben töltöttem másfél évet, ahol a vezérigazgató asszisztense voltam; itt a franciatudásom tökéletesítettem. Később voltam front office manager Frankfurtban, értékesítési- és marketingigazgató Bécsben, igazgatóhelyettes Bahreinben, vezérigazgató Belgrádban. Az egyik leghasznosabb tapasztalat az volt, amikor az InterContinental-lánc több mint ezerágyas szállodáját irányítottam Berlinben. Itt például 800 reggelit szolgáltunk fel egyszerre. Utána kerültem 2002 áprilisában az athéni InterContinental élére, ahol az olimpia alatt a hotelben lakó vendégekkel kellett foglalkozni. Ebben benne volt az épület renoválása és átpozicionálása, valamint a személyzet nyelvtudásának a fejlesztése. 2004 decemberében kerültem Budapestre.
• Mennyire standardizáltak a hálózatba tartozó szállodák és mennyire hangsúlyozzák az egyediségüket?– A standardizáltság nagyon erős, hiszen egy vendégnek mindig biztosnak kell lennie abban, hogy ugyanazt a színvonalat találja az összes InterContinental szállodában. Fontosnak tartjuk azonban a lokális jellemzők kidomborítását is.
• Mi az egyedi a budapesti szállodában?– Szerintem páratlan a fekvése és a személyzete, amely nagyon jól képzett és kedves. Egy szállodának ez a lelke. Azt, hogy ezt a vendégek is értékelik, mutatja, hogy a visszatérő vendégek aránya több mint 22 százalékos.
• Nyilván a piac dönti el, megfelelő volt-e az üzenet tartalma és az átadásának a módja. Milyenek voltak a szálloda eredményei az első félévben?– Az idei évben átlagosan 80 százalékos volt a szobáink töltöttsége – ez volt az a szint egyébként, amelynek elérését célul tűztem ki, amikor ide jöttem. Az augusztusi csúcs 95 százalék volt, és soha nem süllyedt 70 százalék alá. Az átlagos tartózkodási időt lehetne még emelni, ami most 1,8 nap. A legjobban az angol vendégek száma nőtt, nyilván a fapadosok hatására. A második helyen a németek állnak, egyre többen jönnek Franciaországból és Olaszországból. Az osztrákok száma stagnál, és mind több és több amerikai fedezi fel a magyar fővárost.
• A KSH első féléves adatai azt mutatják, hogy csaknem az összes 4 vagy 5 csillagos budapesti szálloda számai kedvezően alakultak. Ennek fényében is elégedett az eredményekkel?– Szerintem egyáltalán nem tudott minden budapesti szálloda ehhez hasonló számokat felmutatni. Az azonban kétségtelen, hogy az eredményeink jó részét nem saját munkánknak, hanem a szerencsénknek köszönhetjük. Két-három évig biztos eltart még a konjunktúra, de szerintem fontos készülni a „hét szűk esztendőre” is. Én például úgy gondolom, érdemes lenne több külföldi művészt rávenni arra, hogy itt mutassa be alkotásait, hiszen ezzel valószínűleg a turisták száma is növekedne. Fontos lenne, hogy mire véget ér a konjunktúra, sokaknak legyen „oka” Magyarországra látogatni.
• Melyek azok a döntések, amelyek meghozatalában önnek szabad keze van?– A beruházásokról egyeztetnem kell a központtal, de szabadon dönthetek a személyi, marketingés eladástechnikai kérdésekben.
• Magyarországon mostanra szinte az összes nemzetközi szállodalánc itteni házát külföldi ügyvezető irányítja. Ez a megszokott gyakorlat külföldön is?– Igen. Ezt persze soha nem kizárólagosan kell érteni; én is egy kisebb, különböző nemzetiségű munkatársakból összeállt team élén állok. Az egyik legnagyobb feladat számomra is az volt, hogy megtaláljam itt a megfelelő tanácsadókat.
• Sikerült? Önnek melyek voltak a legfontosabb szempontjai?– Sikerült, bár Magyarországon talán nehezebben ment, mint máshol, mert még viszonylag kevesen vannak azok, akik felismerték, hogy a turizmus növekvő struktúra, és akik szerint érdemes ezen a területen karriert csinálni.
• Csaknem húsz éve dolgozik az InterContinental-hálózatnak. Mi volt az, amivel ennyire magához tudta kötni önt a szállodalánc? Soha nem jutott eszébe, hogy máshová megy dolgozni?– Az én munkám soha nem unalmas, hiszen két-három évente új helyen dolgozom, új embereket, helyeket, kultúrákat ismerhetek meg.
• Hogy viseli mindezt a családja?– Szerencsére nagyon jól. A feleségem dönthetett volna úgy is, hogy otthon marad Németországban, de akkor mi értelme lett volna a családnak? Nagyon tisztelem, amiért jön velem mindenhová; a kisebb fiam például Belgrádban született.
• Megtudhatunk valamit a terveiről?– Ami a szakmát illeti, a szálloda kihasználtságát a jelenlegi szinten tartani, a minőségből nem engedni, és a lehető legtöbb nyereséget termelni. Még az inflációt valamivel meghaladó, 6-8 százalékos áremelést sem tartom kizártnak. A személyes terveim még nem körvonalazódtak ilyen pontosan. Egyszer biztosan vége lesz ennek a vándoréletnek, de még nem döntöttük el, melyik országban fogunk letelepedni.
