A profi alpesi sízők krémje idén februárban az ausztriai Schladmingban rendezett világbajnokságon mérte össze tudását. A sportágnak nagy hagyományai vannak Ausztriában, 1905-ben például a Schladmingtól nem messze fekvő Lilienfeldben rendezték az első alpesisí-versenyt. Utóbbi győztese a technika feltalálójának tartott Mathias Zdarsky volt. A polihisztor hírében álló – tanár, festő és szobrász – léclovas újítása abban állt, hogy a talphoz stabilan, oldalirányban is rögzítette a lábát, lehetővé téve ezzel a pontosabb manőverezést az Alpok meredek lejtőin.
A stílus hamar népszerűvé vált és háttérbe szorította a Norvégia Telemark tartományáról elnevezett, északon hódító technikát, amelyben a síbakancsnak csak az elejét rögzítették a léchez. A lécek minőségének fejlődése is közrejátszott abban, hogy a több ezer évvel ezelőtt a vadászathoz szükséges sízés a XIX. századra tömegeket vonzó szabadidős tevékenységgé vált. Bár a svédországi Kalvträsk falu körüli mocsaras vidéken feltárt első, 5200 évesre becsült lécek készítése nem állt többől, mint egy fadarab megmunkálásából, arra már az alpesi sízés fenegyereke, Zdarsky idejében rájöttek, hogy a léc rugalmassága növelhető többféle fa rétegelésével.
Az első kétrétegű laminált sporteszközt Norvégiában gyártották, ám az ahhoz használt ragasztó nem volt kellőképpen vízálló, így a síléc pár nap után tönkrement. Az 1920-as évek végén Ausztriában acélszegéllyel próbálkoztak, amellyel ugyan jóval nagyobb tapadást lehetett elérni, de a síelőknek csavarhúzót is hordaniuk kellett magukkal, fennállt ugyanis a veszélye, hogy a léchez csavarozott fém elenged.
Nagy feltűnést keltett az 1948-as St. Moritz-i téli olimpián a brit csapat, amelynek síléceit három különböző anyagból állították elő: a fatestet két műanyag réteg közé ragasztották, a léc talpára pedig fémet rögzítettek. Ezt a szendvicstechnikát alkalmazzák ma is a sítalpak gyártásánál. A léc magját a fa adja, ezt felülről, oldalról és alulról is különböző összetételű elemek fogják közre. A rétegeket hő és nyomás alatt egyesítik formázó préseléssel. A léc alsó lapját, vagyis a futófelületet egy számítógép-vezérelt penge vágja ki, ennek anyaga üvegszálas laminátum, valamint hőre lágyuló, alacsony súrlódású műanyag. Erre a jobb tartás érdekében acélélet ragasztanak. A léc elejére ütéscsillapító gumi kerül, a magra pedig epoxigyantával felragasztott üvegszál-lap. A szendvicset egy présgép szorítja össze, miközben – a műgyantát aktiválva – 85 Celsius-fokra melegíti, hogy negyed óra alatt megszilárduljon. A léc a végső formáját az élek, illetve a siklófelület simára csiszolásával nyeri el.
A fa ma már nem kötelező eleme a sílécnek, a mag helyére ugyanis rendkívül rugalmas műanyag is kerülhet. Ezt azonban csak időigényesebb gyártási technikával tudják előállítani, mert a rétegelt lécnek legalább nyolc órát a présgépben kell töltenie, hogy megkössön és összeálljon. Noha az alpesi síeléshez használatos nagyobb teherbírású léceknél is helyettesíthetik a fát egy speciális, habosított műanyaggal, utóbbit azonban elsősorban a kezdő síelők számára készített lécek előállításához használják. A gyártók ennél a könnyebb és olcsóbb változatnál nem a dinamikusságot, hanem a síelésben még járatlanok ügyetlenségét tartják szem előtt, a habmagos léc ugyanis a sebesség helyett inkább az eséseket állja.
Forrás: GyártásTrend