A le­gen­da sze­rint Odüs­­sze­usz haj­dan Djer­ba szi­ge­tén ló­tusz­evő­ket ta­lált, aki­ket úgy el­bó­dí­tott a bű­vös nö­vény, hogy örök­re a szi­get fog­lyai let­tek. Ma­nap­ság a tu­ris­ták­ra vár itt ha­son­ló sors.

A he­lyi­ek úgy tart­ják, hogy a méz­édes ló­tusz va­ló­szí­nű­leg pál­ma­bor­ba áz­ta­tott da­to­lya volt, a két­ke­dők sze­rint pe­dig egy­sze­rű­en Djer­ba va­rá­zsa az, ami meg­fog­ja és nem en­ge­di el az ide ve­tő­dőt. Az igaz­ság va­ló­já­ban az, hogy a Föld­kö­zi-ten­ger mos­ta szi­ge­tet ha­tal­mas part­sza­ka­szai, kel­le­mes hő­mér­sék­le­tű vi­ze, mi­ti­kus men­zelei (ku­po­lás há­zacs­kák) és me­cse­tei, va­la­mint az el­szi­ge­telt­ség­gel já­ró ter­mé­sze­tes nyu­ga­lom mi­att ked­ve­lik a tu­ris­ták.
Itt ta­lál­ha­tó a 6. szá­zad­ban épült Ghri­ba is, a leg­ré­gibb tu­né­zi­ai zsi­na­gó­ga, amely év­szá­za- d­ok óta má­gi­kus erő­vel vonz­za a za­rán­do­ko­kat. A le­gen­da sze­rint egy kő hul­lott le az ég­ből, majd a szent he­lyen egy La Ghri­ba ne­vű ti­tok­za­tos lány je­lent meg, az ő út­mu­ta­tá­sai sze­rint ké­szült az épü­let.
Itt őr­zik a vi­lág leg­idő­sebb tó­rá­ját. Nem mes­­sze ta­lál­ha­tó a Gal­lala Mú­ze­um, ahol üveg mö­gé zárt vi­asz­fi­gu­rák se­gít­sé­gé­vel élet­re kel­nek az ős­la­ko­sok hét­köz­nap­jai, és meg­ele­ve­ned­nek a nép­szo­kás­ok.

Az 514 négy­zet­ki­lo­mé­te­res szi­ge­tet fél­órán­két köz­le­ke­dő kom­p-, re­pü­lő­gép­já­ra­tok és egy, a ró­mai kor­ban emelt híd kö­ti ös­­sze a szá­raz­föld­del.

Er­ről a me­sés föld­da­rab­ról in­dult a Me­di­na Tours nyolc­na­pos ta­nul­mány­út­ja, hogy az or­szá­got ke­resz­tül­szel­ve vé­gül Monastír­ból in­dul­junk vis­­sza, Eu­ró­pá­ba.

Né­pes csa­pa­tunk azon a hí­don kel át, amely más­fél ki­lo­mé­te­ren ke­resz­tül sze­li ket­té a ten­gert.

A si­va­tag ka­pu­já­ban

Vég­te­len­be nyú­ló, több száz éves olaj­fa­li­ge­tek kö­zött ve­zet utunk Medi­nine te­le­pü­lés fe­lé, amely hír­ne­vét a ghor­fá­nak kö­szön­he­ti. Ezek a fur­csa há­zak tí­zes cso­por­tok­ba ren­de­ződ­ve, há­rom-négy eme­let ma­gas­ra tor­nyoz­va áll­nak, így a leg­ma­ga­sabb szo­bák­ba csak in­ga­tag lép­cső­kön le­het fel­jut­ni. A si­va­tag bel­se­je fe­lé ha­lad­va, a Mat­mata-h­e­gység­ben a hold­bé­li táj egy­han­gú­sá­gát jel­leg­ze­tes kő­erő­dít­mé­nyek tö­rik meg, ame­lye­ket ber­ber trog­lo­di­ták váj­tak a szik­la­fal­ba.

Et­től nyu­ga­tabb­ra már a ha­mi­sí­tat­lan ho­mok­si­va­tag ér ös­­sze a ho­ri­zont­tal, amed­dig a szem el­lát, fi­nom sár­ga por le­pi el a tá­jat. Douz Dél-Tu­né­zia te­kin­té­lyes oá­zi­sa, ame­lyet va­ló­di dű­ne­lán­cok vesz­nek kö­rül. Itt szál­lunk meg mi is, a si­va­tag ka­pu­já­ban, szin­te el­vág­va a ci­vi­li­zá­ci­ó­tól. Csak majd­nem, hi­szen meg­már­tó­zunk a bugen­víliákkal kör­be­fut­ta­tott me­den­cé­ben, fi­nom he­lyi spe­ci­a­li­tá­so­kat szol­gál­nak fel ven­dég­lá­tó­ink egy pa­zar folk­lór­prog­ram ke­re­té­ben. Egy ké­nyel­mes dél­utá­ni te­ve­ge­lés­re is sort ke­rí­tünk a Sza­ha­ra ho­mok­ten­ger­ében.

Más­nap át­vág­va a Chott el Jérid ki­szá­radt sós ta­ván, el­ér­jük Tozeur vá­ro­sát, ahon­nan meg­ér­ke­zé­sünk után már­is Land Ro­ve­rek­kel szá­gul­da­nak he­lyi so­főr­je­ink Chebi­ka és Tamerza he­gyi oá­zi­sai fe­lé. A sű­rű pál­ma­li­ge­tek­kel szab­dalt, szik­lás vi­dé­ken nem rit­kák a mély­ről fel­tö­rő for­rá­sok, ame­lyek vi­ze kis pa­ta­kok­ban csör­ge­dez, majd a szint­kü­lönb­sé­ge­ket át­hi­dal­va víz­esés for­má­já­ban foly­tat­ják út­ju­kat. In­du­lunk to­vább Kairouan szent vá­ro­sa fe­lé. Nagy me­cset­je egyet­len osz­lop­er­dő, ame­lyet a szom­szé­dos ró­mai ko­ri te­le­pü­lé­sek már­vány­osz­lo­pa­i­ból emel­tek, az isz­lám egyik re­mek­mű­ve. A te­le­pü­lés di­cső­sé­ge az ősi mes­ter­ség, a sző­nyeg­szö­vés.

Éj­je­li pi­he­nő­he­lyünk ez­út­tal a ten­ger­part men­tén hú­zó­dó Sousse, ahon­nan már szin­te kar­nyúj­tás­nyi­ra te­rül el a mo­dern Tu­nisz, a fő­vá­ros. Itt ta­lál­juk a hí­res Bardo Mú­ze­u­mot, ahol az ókor „itt fe­lej­tett” em­lé­kei ma is ámu­lat­ba ej­tik az em­bert.
Tu­nisz­tól nem mes­­sze, a ma­gas­lat­ra épí­tett, el­bű­vö­lő Sidi Bou Said fa­lu­ban, fe­hér­re me­szelt fa­lú há­zak és kék­re fes­tett ab­la­kok idil­li hát­te­re, a tá­vol­ban pe­dig a pa­zar szép­sé­gű tu­ni­szi öböl. A me­di­ter­rán ég­haj­la­tú te­rü­le­ten el­bur­ján­zott kú­szó­nö­vé­nyek ka­pasz­kod­nak az épü­le­tek ol­da­lán, cit­rom- és na­rancs­fák tar­kít­ják a gon­do­zott ker­te­ket.

Egy ha­tal­mas park kö­ze­pén áll az Ennej­ma Ezzahra pa­lo­ta, ame­lyet bá­ró Rodolphe d’Erlanger fes­tő és mu­zsi­kus épít­te­tett a múlt szá­zad­ban. Mí­ves csip­ke­fa­ra­gá­sú ter­mei, gaz­da­gon be­ren­de­zett szo­bái a mu­zul­mán kéz­mű­ve­sek mes­ter­mű­ve­i­vel egész év­ben nyit­va áll­nak a lá­to­ga­tók előt­t.

A mai fő­vá­ros kö­ze­lé­ben épült, haj­dan vi­rág­zó Kar­thá­gót, Ró­ma ve­tély­tár­sát le kel­lett rom­bol­ni, kö­ve­it szét­hord­ták, föld­jét előbb fel­szán­tot­ták, majd só­val ve­tet­ték be. Úgy lát­szik, a ró­mai se­re­gek fél­mun­kát vé­gez­tek, a hő­si pun vá­ros rom­jai fe­lett mint­ha meg­állt vol­na az idő, egy­ko­ri pom­pá­ja az osz­lop­tor­zók kö­zött is fel­de­reng. Az utol­só dél­előtt még ma­rad időnk, hogy el­lá­to­gas­sunk a Monastír­ban emelt Burgi­ba ma­u­zó­le­um­ba, ahol az egy­ko­ri mi­nisz­ter­el­nök és csa­lád­já­nak ál­mát két óri­á­si, nyolc­szög­le­tű mi­na­ret vi­gyáz­za.