Elrúgtam magam, és szinte azonnal éreztem, hogy gyorsan haladok, ijesztően gyorsan, annyira gyorsan, hogy az ösvény melletti fák teljesen elmosódtak. Elszáguldottam egy szikla és egy domb között, és ez a halten-dolog egyszerűen nem működött. Csak repültem tiszta szívből, utólag felmérve, legalább nyolc kilométert. Utam ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött: egy csirkékkel és kecskékkel benépesített falusi úton. Visszabaktattam a lifthez, felvillanyozva és csatakosan.
Hosszú ideje síelek (közepesen jól), és már évek óta csábítottak az Alpok gyönyörű tájai, az ínyenc koszt, a képeslapszerű falvak ígérete.
Szőrmebundám nincsen, így a svájci St. Moritz és az olaszországi Cortina hamar kiesett a rostámon. Az ausztriai Innsbruck túl nagynak tűnt nekem, Courchevel a francia Alpokban pedig túl nehéz terepnek. Végül Val Gardena mellett döntöttem, amely háromfalvas völgy az olasz Dolomitokban. Tudható, hogy itt közepes lejtők, kisvárosias hangulat, olasz pasta és pinot grigios várja a sportolni és enni vágyót.
Az interneten találtam egy olyan csoportot, amelyben még volt egy hely. Lefoglaltam. (Csoporttársaim között volt fogorvos, ügyvéd, ékszertervező, két repülőgép-szerelő és egy házaspár, akik madáretetők készítéséből élnek.)
A legtöbb alpesi síterephez hasonlóan, Val Gardena is többórányi buszozásra van a nagyobb városoktól. Szürke volt minden, esett az eső, amikor megérkeztünk a faluba. Másnap reggel az Ortiseit körülvevő hegyekre pillantva azonban látszott, hogy feljebb már hó esik. Sajtot és felvágottakat reggeliztünk, mielőtt nekiindultunk a környéknek. A friss mozarella sajtgömbök emlékezetesek, de az egész reggeliben a kávé volt a legjobb – erős, de nem hagyott keserű ízt, és mindenkinek tejszínnel szolgálták fel.
A négy csillagos Posta Cavallino Bianco szállodában laktunk, amely nem a hegyoldalba épült; Val Gardena legjobb szállodái a falvakban vannak. A szobám kicsit kisebb volt, mint egy belépős gardrób… Ám a szobát naponta kétszer takarították, meleg paplant kaptam és még a CNN is bejött a tévén.
Tiszta, vékony réteg friss hóval borított lejtőkhöz érkeztünk. Minden lesiklás után összegyűltünk, gyakran hosszasan tanácskozva, hogyan közelítsük meg a következő liftet, vagy lejtőt. Térképolvasási kísérleteimet egy idő után föladtam: a nehezen dekódolható ábrázolatnál bizony láttam már precízebb térképet.
Az olasz sípályákon nincsenek rendesen kijelölt irányvonalak. Helyi szokás szerint, mindenki csak úgy elindul. A liftezési szokások is tanulságosak. A sílifteket ugyanis nem nagy cégek üzemeltetik, hanem többnyire családok, vagy kisebb befektetői csoportok. Emiatt a kinézetük sem egységes. Tucatnyi különféle liftjegyet árusítanak; van, amelyik néhány „felvonásra” jó, de van olyan is, amelyik a Dolomitok 12 síterepének minden liftjére érvényes.
Miután átküzdöttem magam a lifthez vezető úton – amely a New York-i metróra emlékeztetett –, nem a személyzet egy tagjával találtam magam szemben, hanem egy szerkezettel. Utánozva az előttem haladó pasast, bedugtam a jegyemet egy nyílásba, átmentem egy kis sorompón, és egy kapu mögé álltam be, mint egy versenyló. Amint a kapu kivágódott, egy „futószalagra” kerültem, amely a székig szállított. Meglepően jól működő rendszer a sok archaikus, kapaszkodós masinéria között, amelyek a szó szoros értelmében felvonszolják az embert a hegyre.
Síelés közben néha oda érkeztünk meg, ahova terveztük, de még gyakrabban egészen más helyen landoltunk, mivel a terepen osztoztunk a kikerülendő kutyákkal, szánkózókkal, sétálókkal, sífutókkal és lovas szánokkal is. Ez a békés anarchia jellemzi a hegyekben elszórtan elhelyezkedő kis „kunyhók” tucatjait is. Akár a liftek, ezek a kávézók is családi tulajdonban vannak. Sok közülük ízletes, olcsó házi ételeket is kínál, és azt is lehet tudni, melyikben adnak olcsó szállást: elárulják a balkonokat díszítő, fagyott ruhaneműtől roskadozó szárítókötelek.
A faluba visszafelé menet egy régi temető mellett haladtunk el, amelyben aprólékosan megformált kovácsoltvas fejfákat és lenyűgöző fafaragásokat láttunk; ez a régió jellegzetes művészi kifejezési formája.
Másnap elindultam múzeumot keresni. Gyönyörű séta lett a jutalmam a Talfer folyó mentén. Visszafelé megakadt a szemem az archeológia múzeumnál egy „Iceman” feliratú táblán. Lehet, hogy ez Otzi, az 5300 éves jégkorszaki ember, akinek testére az olasz-osztrák határnál bukkantak 1991-ben? Nem tudtam elhinni, hogy ezen a kicsi településen őriznek egy ilyen fontos leletet. Pedig ez a valóság. A majdnem néptelen múzeumban bekukucskálva egy aprócska ablakon egy kicsi, fehér, steril teremben, ott feküdt Otzi aszottan, öszszeszáradva-fagyva, kopaszon, kiterítve egy rozsdamentes acél asztalon.
Tiszteletre méltó, de látványnak nem a legkellemesebb. Utolsó Ortiseiben töltött napunkra a hó, amely érkezésünkkor beborította a falu utcáit és a környező hegyeket, elfogyott. A falu környékén síeltünk pár órát, de a sárfoltok és a kedvezőtlen körülmények hamarosan egy „kunyhó” szabadtéri asztalaihoz űztek bennünket. Pólóra vetkőzve, lustán figyeltük a lovakat és a sétálókat; a rossz síelési viszonyokkal kapcsolatos érzelmeink jelentősen megenyhültek a hideg sör és a meleg almás rétes után. Este ötfogásos búcsúvacsora a szállodában. Bort rendeltünk, tósztokat mondtunk. Otthon a barátaim kérdezték, milyen volt az Alpokban? Azt feleltem, láttam már jobb sílifteket, láttam már jobb hóviszonyokat, de bármikor elcserélném mindezt az Alpok látványáért, egy darab meleg almás rétesért és egy pohár grappáért.
