Körutazásunk alatt szinte az egész országot – a leglátványosabb és legfontosabb nemzeti parkok hatalmas területeit – bejártuk, majd háromezer kilométert utazva földutakon, frissen épített, modern, burkolt autópályákon és zötyögős, lassú hegyi szerpentineken egyaránt.
Szavannák és esőerdők
Ugandában a kelet-afrikai szavannáktól a nyugat-afrikai buja esőerdőkig mindenféle életközösség és ezek átmeneti változatai is megtalálhatók: akadnak vulkáni hegyek, teraszos hegygerincek, fennsíkok, krátertavak, vízesések. Az egyik órában még a sárgás növényzetű, akácfákkal benőtt szavannán autózunk, a következő órákat pedig trópusi esőerdők mentén, a zöld minden árnyalatában pompázó növényzetben tesszük meg. 4,9 millió hektárt erdő borít, amely az ország területének közel egynegyedét lefedi. Ebben a dzsungelben ered a Nílus folyó is, bár ebben vitáznak Ruandával, mivel az utóbbiak is magukénak tudják a folyó forrását.
Túraszervezés a helyi közösségért
Az ugandai túra teljes szervezését egy kis helyi irodára bíztuk, amelyre a világhálón találtunk rá. Kerestük a legjobb utazásszervezőt Ugandában, és megtaláltuk azt a csapatot, amely tökéletes idegenvezetést, programot, szállásokat és feledhetetlen élményt nyújtott.
A plusz gyönyörűség mindezek felett az a jó érzés volt, hogy az utazásszervező bevételével a helyi közösséget is támogatja, részben ezzel a céllal alakult. Működésükhöz egy Londonban élő olasz munkatársuk teljesen önkéntes alapon végzi a cég marketingjét. Szokatlan és megnyerő ez a felállás.
A tökéletes fotószafari
Uganda egyik legnagyobb természetvédelmi területe a Murchison Nemzeti Park: az Albert-tó és a Fehér-Nílus határolja több mint 5700 négyzetkilométeres területét. Itt többórás hajókirándulás alatt fotózhattuk a parti élővilágot: bivalycsordák, elefántcsaládok a parton és a vízben lubickolva, antilopok, hatalmas nílusi krokodilok és vízilovak sokasága nyűgözi le az embert. Nem beszélve a szivárvány minden színében pompázó madarakról, amelyeknek több mint 400 faja él ezen a vidéken, többek között a szürke koronás daru, az ország nemzeti madara. A park munkatársa hihetetlen figyelemmel volt az utasok felé, nem mulasztott el egyetlen jó helyzetet sem, hogy a legtökéletesebb pillanatot kapjuk lencsevégre.
Az afrikai öt nagyvadból néggyel már ebben a parkban találkozhattunk, még a tökéletes álcával bíró leopárddal is. Szintén itt él a Rotschild-zsiráf, amelynek jellegzetessége, hogy körülbelül negyven centiméterrel magasabb a többi zsiráffajnál. És nem csak egy-egy példányt láthattunk, egyedei csoportosan kószáltak az akáciák között.
A táj lélegzetelállító, legnagyobb attrakciója a Murchison-vízesés, a fotószafarikon kívül az extrém horgászat kedvelői is szívesen látogatnak el ide.
Csimpánzok kedvenc eledele
Következő állomásunk a Kibale Nemzeti Park volt, amely nagyjából 2000 csimpánz otthona. Körülbelül két és fél órás gyaloglás után találkozhattunk a csodás állatokkal, akik sok figyelemre nem méltattak minket, mivel a gyümölcsérés szezonjában leginkább az érett terméssel kecsegtető fákat látogatták előszeretettel. Ez a túra nem volt különösebben fárasztó, a terep könnyű, a dzsungel kitaposott ösvényei jól járhatók voltak.
A hihetetlen élmények folytatásaként akadálytalanul fotóztuk a csimpánzokat, és örömmel töltött el, hogy a szabadon élő állatokban gyönyörködhettünk.
A parkok sorában a Queen Elisabeth Nemzeti Park talán a leghíresebb. Az Edward- és György-tavak között épült a Kazinga-csatorna, a hatalmas vizekben rengeteg víziló nyüzsög, amelyek akár a környező természetközeli üdülőtelepek (lodge-ok) területére is bemerészkednek. Nem kell meglepődni, ha a vízparti lodgeban figyelmeztetnek az esti sétáknál, hogy akár elefánttal vagy leopárddal is szembetalálkozhat a kedves turista. Nekünk egy hatalmas fekete vaddisznó és egy leopárd jutott meglepetésül.
Nehéz kenyér
A természet csodái mellett túránk során betekinthettünk az ugandai mindennapokba is. Turistaprogramként megnéztünk egy sólepárlót és az ott végzett feladatokat. Sajnos ez nem volt vidám hely, itt szembesültünk a hétköznapi emberek ugandai valóságával. A sófeldogozás során kiáramló kénes vegyületek levegőjében több órát eltöltő férfiak és nők (utóbbiak hátukon kisgyerekkel) életre szóló egészségkárosodást szenvednek. De errefelé nincs nagyon más megélhetési lehetőség.
Egyébként a nemzeti parkokban vagy körülöttük lakó közösségek a parkok bevételének 15 százalékát megkapják, amit jó tudni. Bízunk benne, hogy ez tényleg így van, hiszen Ugandában a korrupciónak nincs felső határa… A helyi üzemek látogatása is azért fontos, mert abból is bevételt adunk az embereknek, akik igen rossz körülmények között élnek.
Szociális háló nem létezik, a lakosság 70 százaléka munkanélküli, az iskolázottság aránya szintén alacsony. Ennek ellenére úton-útfélen iskolákba botlottunk, amelyeket leginkább alapítványok működtetnek. A sok kisgyerek az utak mentén sietett az órákra, szép, tiszta egyenruhákban. Aztán beérve a falvakba láttuk azokat az apróságokat is, akik koszos, rongyos ruhákban ténferegtek. Nyilván az ő családjuk sem ruhát, sem iskolát nem tud finanszírozni.
A szegénység ellenére nagy pozitívum, hogy sehol sem akadtunk kéregetőkbe, erőszakosan nyomuló árusokba. Az emberek általában kedvesek voltak velünk, mosolyogtak, vagy ügyet sem vetettek ránk. A falvakban megbámulták csoportunk nadrágba öltözött nőtagjait. A kisebb településeken még élénken élnek a hagyományok, a nők sora nem a legvidámabb, és öltözékük nem lehet férfias.
Még az ország fővárosában, Kampalában sem zavartak minket a helyiek, pedig bármerre jártunk, nagyon kevés turistába botlottunk bele, alig-alig láttunk hozzánk hasonló bámészkodókat. Ennek két oka volt, egyrészt már közeledett az esős évszak, így a turistaszezon véget ért, másrészről Uganda még nem tömeges úti cél – a mi nagy szerencsénkre.
Bwindi: az út fénypontja, a gorillatrekking
Uganda délnyugati részén, egy misztikus esőerdőben él a világ hegyigorilla-populációjának a fele. A jó hír, ahogy a vadőröktől megtudtunk, hogy itt a gorillák szépen szaporodnak, nő az állomány. Eljutni hozzájuk azonban nem egyszerű feladat. Ez a túra nem kíméli az embert: kifejezett hegymászás 2000 méteres tengerszint feletti magasságon, esőerdőben, minimum kettő, de akár – mint a mi esetünkben is – négy órába is telhet, mire rátalálunk a gorillacsaládra. Ezután egy óránk van arra, hogy megfigyeljük őket. Szerencsére a többméteres hivatalos távolság, amelyet az állatok és a turisták között tartani kellene, a valóságban egy-másfél méterre is lecsökkenhet, ami életre szóló élmény. A gorillák, csakúgy mint a megfigyelhető csimpánzok, már megszokták ezt a helyzetet. A csimpánzoknál két évbe, a gorilláknál ennél is több időbe kerül, mire a vadőrök hozzászoktatják őket az ember jelenlétéhez, ami persze szigorú szabályokhoz kötött. A látogatható állatcsaládok nem cirkuszi szelídített majmok, hanem olyan csoportok, amelyek nehéz, sok energiát és pénzt felemésztő munka után hajlandóak eltűrni az ember közelségét. A gorillales alatt azért tudni illik, hogy az őserdőben élnek vad majomcsaládok, bivalyok és erdei elefántok is, amelyek egyáltalán nem respektálják a turistákat. Ezért a biztonságunk érdekében a fegyveres vadőrökön kívül felfegyverzett rendőrök is kísértek bennünket. De valószínűleg a legnagyobb veszedelmet az orvvadászok jelentik a látogatókra is.
Utunk ezen részéről nem lehet eleget áradozni, olyan csodálatos, megható élmény volt. Az egész ugandai utazás alatt érezhettük, hogy részvételünkkel mi is hozzájárulunk olyan becses értékek megőrzéséhez, amelyek a Föld igazi kincsei. A helyi utazási iroda a szomszédos Ruandába is szervez gorillafigyelést, az igazán kalandvágyó, elkötelezett főemlősimádók pedig elutazhatnak velük akár Kongóba is, ahol a síkvidéki gorillákat lehet megfigyelni. Ez utóbbi még nagyon veszélyes úti cél, így ha Kongó nem is, de egy újabb ugandai gorillales Ruandával kombinálva biztosan szerepel útiterveink között.
Két útitársam közül az egyik, Zsuzsi mama a maga 75 évével becsülettel végigjárta a nehéz terepet, de a visszaúton már nem bírta a kimerítő gyaloglást. Ekkor érkezett érte az „ugandai helikopter”: a közeli faluból férfiak csapata felrohant a hegyre, és háncsból készített, kényelmes hordágyon lehozták a fáradt utazót. Ez a kissé költséges lejövetel nagy vidámságot keltett a falusiak között, és végül is mi is jól szórakoztunk rajta – utólag.
Végezetül a Lake Mburo Nemzeti Park mocsaras vidékén csónakból indultunk madármegfigyelésre. Szerencsénkre láttunk is egy különleges külsejű, papucscsőrű madarat, miközben papirusznádak és vízililiomok között siklott csónakunk.
Az ugandai vadvilág részben a néhány évtizede még zajló polgárháború alatt nagymértékben sérült, ezért sok helyre újra be kellett telepíteni az őshonos fajokat. Ez a folyamat még ma is zajlik, például a világszerte veszélyeztetett orrszarvúk egyelőre csak rezervátumban élnek. Elegendő anyagiak hiányában állatorvos kevés helyen van a parkokban, de szerencsére nemzetközi orvosok és kutatók rendszeresen járják az országot. A pénzt hozó turizmust segíti az UWA (Ugandan Wildlife Authority) vadőr- és idegenvezető-képzése is. A helyi szakembereknek rendszeresen kell vizsgázniuk különböző tárgyakból. A mi idegenvezetőnk éppen az érkezésünk előtt kapott elismerő oklevelet a tanfolyam elvégzéséről, a bizonyítványában a „tantárgyak” között a biztonságos autóvezetés és az udvarias kommunikáció is szerepelt. Szervezőirodánk a szafarikon kívül kávéültetvény- programot is kínál, amelyen az organikus kávétermesztést és -készítést lehet megismerni. Ennek szerencsére mi is részesei lettünk, ajándékba kaptunk utunk végén nem csupán egy élvezetes bemutatót az ültetvényen, de egy nagy csomag csodás ugandai organikus kávét is.
A biztonságról
Nem volt semmilyen kellemetlen tapasztalatunk. Ebben közrejátszhatott, hogy állandóan velünk volt a helyi idegenvezető, aki nagy odafigyeléssel mutatta be országát. Belekóstoltunk a tradicionális ételekbe is egy-egy helyi étteremben. A lodge-ok kiválóan felszereltek, tiszták és kényelmesek voltak. Helyi irodánk egy holland tulajdonban lévő üdülőház-hálózatot használ, így laktunk a Nílus partján, dzsungel közepén, hegy tetején, finom ételeket ettünk és türelmesen vártuk az általában kétségtelenül igen lassú kiszolgálást. Persze ha az ember szabadságon van, minek a rohanás?
Ugandában a malária elleni védekezés ajánlott, a sárgalázoltás pedig kötelező.
Nem esett szó a modern Kampaláról és a nagyobb városokról és arról sem, hogy a tíz kilométer hosszú hegyi utat két óra alatt lehet megtenni és még sok más érdekességről. Így csak azt ajánlom, hogy akinek kedve van, szakadjon ki egy kis időre a komfortzónájából, és nézze meg Ugandát, amíg el nem lepi a tömegturizmus, amíg a helyiek kedvesen és türelmesen fogadják a bámész turistákat!
