Furcsa kettősség jellemzi az országot, egyszerre érzékelhető a húsz évvel ezelőtti jólét és a bizonytalan jelen. Elefántcsontpart 1960-ban nyerte el függetlenségét, első elnöke Houphouet-Boigny volt, aki békés egymás mellett élést és gazdasági fellendülést hozott a 17 milliós, 4 nagy törzs 60 etnikumához tartozó lakosság számára. Jelentősen nőtt az életszínvonal, utak épültek, az írástudatlanok aránya 40%-ra csökkent. A vaskezű elnök halála után azonban puccsok sora következett, végül 2002-ben az elsősorban animista és muzulmán vallású, részben bevándorlók által benépesített északi területek fellázadtak a katolikus dél ellen, és kettészakadt az ország. 2004 óta francia békefenntartók gondoskodnak a nyugalomról.

A mélytengeri kikötővel és Afrika legnagyobb konténertermináljával rendelkező Abidjan ötmilliós nagyváros, amelyet húsz éve még Afrika Párizsának neveztek. A Plateau nevű városrész felhőkarcolóira tekintve vagy a helyi elit lakóhelyének számító Cocody sugárútjain sétálva még érezhető az egykori jólét. A város emblematikus építménye a Szent Pál-székesegyház. Az olasz Aldo Spiritom alkotásának festett üvegablakai gyönyörűek. A kihagyhatatlan látnivalók közé tartozik az utcai mosoda a város északi határában, ahol egy patakban főleg Burkina Fasóból származó bevándorlók mossák a városlakók szennyesét óriási köveken, hatalmas sárga szappanokkal.

Abidjan szép fekvésű állatkertje valaha jobb időket látott. A hatalmas ősfák között tágas kifutókat találunk. Az apró termetű erdei elefánt és a különféle kérődzők élvezik a viszonylagos szabadságot, ugyanez nem mondható el a főemlősökről, amelyek ki vannak téve a látogatók zaklatásának. Sehol egy őr, aki elvenné a csimpánzokat piszkáló kínai turistától a botját, vagy elzavarná a majmokat hergelő utcagyerekeket.

Faluból főváros

Érdekes módon nem Abidjan az ország hivatalos fővárosa, hanem az egykori elnök szülőfalujából kialakított új hatalmi központ, Yamoussoukro. A százezer lakosú település jókora, poros falura emlékeztet, ahová azonban félútig autópályán juthatunk el. Ahogy haladunk észak felé a Fekete-Afrikában páratlan minőségű sztrádán, fokozatosan tűnnek el a trópusi erdők utolsó maradványai, és a szavanna lesz az uralkodó. Mindez alig valamivel az Egyenlítőtől északra történik. Tény: őrületes gyorsasággal húzódik dél felé a szavanna, amit elősegít az égetéses mezőgazdálkodás. A növényzetet felégetik, mert úgy tartják, a tűz erőt ad a földnek, kakaót és kávét, ananászt telepítenek helyette. Érdemes megnézni egy ilyen ültetvényt valamelyik falu szélén Yamoussoukro közelében, a helybeliek szívélyesen fogadják a vendéget.

Yamoussoukróba azonban elsősorban a székesegyháza miatt érdemes eljönni. Már kilométerekről megdöbbentő látványt nyújt a Békés Szűzanya Bazilikája, a világ egyik legnagyobb temploma. Három év alatt épült fel, 1500 ember dolgozott rajta, 300 millió dollárba került, és napi 1,5 millió a fenntartása. A kupolája kisebb, mint a mintájául szolgáló római Szent Péter-székesegyházé, de a tetején álló kereszt nagyobb. 7000 hívő tud leülni a légkondicionált teremben, amelyet II. János Pál pápa személyesen szentelt fel.

A városkában gyönyörködhetünk még az elnöki palota bejárata előtti tóban fürdőző krokodilokban, amelyek a szemünk láttára nyelik le a bedobott élő csirkéket.

Homok és romok

Aki homokos, pálmafás tengerpartot keres, Elefántcsontparton bőven talál ilyet, még Abidjan közelében is. Korábban a várostól ötven kilométerre fekvő Grand Bassam környékét részesítették előnyben a turisták, ma inkább a még 40 kilométerrel keletebbre, a ghánai határ felé fekvő Assinie festői környéke a legfelkapottabb. Itt a tengerparttal párhuzamosan húzódik egy hosszú, rezzenéstelen víztükrű lagúna, és egyes nyaralótelepek lakói mind a lagúnában, mind az óceánban, sőt a szálloda medencéjében is fürödhetnek. Néhány földszintes luxusbungalótelepet és 1-2 emeletes hotelt találunk a környéken, kevés turistával.

Grand Bassamban másféle látnivalók is várnak ránk. Itt telepedtek le először a francia gyarmatosítók, ez volt a főváros néhány évig. Amikor megépült a lagúnát a nyílt tengerrel összekötő csatorna, a főváros elköltözött, és a koloniális épületeket lassan birtokába vette az enyészet. A közelmúltban európai uniós támogatással kitáblázták a legfontosabb látnivalókat, érdemes egy fél napot rászánni erre az időutazásra.

A nagy fogás

A mélytengeri horgászat hívei megtalálják számításukat Abidjan környékén. A parttól néhány tucat kilométerre véget ér az afrikai kontinens szárazföldi talapzata, és a víz mélysége eléri az ezer métert. Itt több hatalmas olajfúrótorony is áll, amelyek víz alatti részein megtelepszenek a legapróbb élőlények, majd ezekre alapozva felépül az egész tengeri tápláléklánc. Ennek végén pedig ott vannak a többmázsás óriáshalak, például a mélytengeri horgászok vágyott zsákmánya, a kék marlin.

Pierre, a gyarmatosító szülők gyermeke itt született. Hét hajót kínál a mélytengeri horgászok számára, akiknek a nagy fogás mellett arra is fel kell készülniük, hogy jól kinyissák a bukszájukat, ugyanis egy ilyen hajókázás során több száz liter gázolaj is elfogy, az üzemanyag pedig ugyanannyiba kerül, mint nálunk. Vannak persze, akik számára ez az adrenalinbomba minden pénzt megér. Most már, túl az első tengeri pecás kalandon, meg tudom érteni őket. A bivalyerős motorral felszerelt jachton két helybeli készíti elő a botokat, lógatja a vízbe a csalit. A halat már a vendég húzhatja ki a vízből, a zsákmány akár több tucat, jó néhány kilós darab is lehet néhány óra alatt. Amikor a vendégek fogtak már elég tonhalfélét vagy sárga úszós halat, a főnök úgy dönt, vessük ki a csalit egy igazi nagyhalra: két szerencsétlen, még élő tonhal kerül az óriási horgok végére. Körözünk a fúrótorony körül, és nem történik semmi. Jó negyven perc múlva egyszer csak kapásunk lesz, az egyik hajós beül a rögzített horgászszékbe, felveszi a derékvédőjét, és nekiáll fárasztani a halat. Már az elején sejteni lehet, hogy a zsákmány nem amatőr pecásoknak való. Hajlik a bot, a hajó valósággal táncol, hol követi a zsinórt rángató áldozatot, hol ellenkező irányba megyünk, hogy fárasszuk. A kapitány magán kívül van, de mindenkinek egekben az adrenalinszintje. A hal feldobja magát, teljesen szürreális a látvány, hosszabb, mint a hajó, és főnök szerint jó hárommázsás. Lehetetlennek tűnik, hogy kifogjuk, hát még, hogy a hajóba húzzuk ezt a gyönyörű állatot. Az események mindenesetre felgyorsulnak, a hal fárad, egyre közelebb kerül a hajóhoz, látjuk hatalmas kardját, ezüstkék oldalát. A másik hajósinas kesztyűt vesz, megpróbálja húzni a halat a csónak felé, már csupán 1-2 méterre van tőlünk a tengeri óriás, amikor nagyot csap, megrázza magát, a horog kiszakad a szájából, és egy másodperc alatt eltűnik a mélységben. A kapitány visszafojtja dühét, egy pillanat múlva kiáll a tatra, tiszteleg a hal felé, és elindulunk vissza a partra.