Boszorkányok szállták meg a busójárás utcáit: a tetőtől talpig feketébe burkolózott, műanyag vasorrokkal elmaszkírozott hölgyek, akik a hagyomány szerint nem öltözhetnek busónak, mostanában egyebek mellett ekképp követelnek maguknak helyet a népünnepélyen. A boszorkányok feltűnését magyarázhatja, hogy a dél-magyarországi térségben az utóbbi időben sok – a boszorkány mondavilágot jól ismerő – német és skandináv letelepedőt köszönthettek. A vasorrúak megjelenése csak egyike volt a mohácsi busójárást színesítő elemeknek.

A 2010-ben az UNESCO által az emberiség szellemi világörökségei közé választott hagyomány annyit változott az évszázadok során, hogy már nehéz az eredeti elemeket kihámozni a fesztivál jellegzetességei közül. Annyi bizonyos, hogy az idén a Hungarikum Bizottság által első ízben összeállított, tucatnyi tételt tartalmazó listára a mohácsi busójárás is felkerült, noha azt a mai Bosznia területéről elszármazott sokácok hozták magukkal.

A busólegendárium szerint az ijesztő maszkba öltözött sokácok kergették ki a törököket a területről 1687-ben. Ennek némiképp ellentmond azonban, hogy a horvát népcsoport épp a törökdúlás okozta elnéptelenedés okán érkezett – a svábokkal és a szerbekkel együtt – Baranyába 1696-ban – derül ki Csalog József Busójárás (Poklada), a mohácsi sokácok tavasz-ünnepe című 1949-es kötetéből. A fiesztával eredetileg is a farsangot, a tél végét, a természet újjászületését ünnepelték.

Nem mindenkinek tetszett

A mohácsi busójárás nemigen aratott osztatlan sikert: 1783-ban a katolikus egyház a Canonica Visitacio soraiban követelte a mohácsi városvezetéstől, hogy vessen véget a botrányos, pogány népszokásnak. A dokumentum a ruhacserét is említi, amiből arra lehet következtetni, hogy eredetileg nők is részt vehettek a felvonuláson. Sokác neve, a Poklada is erre utal: átváltozást, átöltözést jelent. A busóvá válás legkorábbi kellékei – mint Csalog felsorolásából kiderül – a fűzfából faragott vagy vesszőből font álarc, a kifordított ruha, a szalmával kitömött nadrág, a jellegzetes bocskor, a marhakolomp, a kürt, a buzogány és a busók készítette ajándéktárgyak.

Az esemény sajtója egészen a XX. század elejéig rossz maradt, egy kizárólag Mohács sokác negyedében érdeklődésre számot tartó, nagy tivornyával járó, pogány ünnepként tartották számon. A nők ekkoriban már legfeljebb csak a férfiak felöltöztetésében vehettek részt, majd a vonulást az ablakból nézték. Ha valamelyik fehércseléd busónak öltözve mégis a férfiak közé merészkedett, lelepleződés esetén akár el is tángálhatták.

A módszeres negatív kampány miatt éppen eltűnőben volt az évszázados hagyomány, amikor az 1900-as évek elején a városvezetés rájött, hogy az ünnepélyből idegenforgalmi tőkét kovácsolhat. A tivornyázásnak úgy akarták elejét venni, hogy a busójárást egyszerű jelmezes felvonulásként akarták a farsangi báli szezonba illeszteni. Ennek jegyében a két világháború között a busók sorszámokkal a mellkasukon parádéztak szavazatokért a bámészkodó közönség előtt.

Ijesztő maszkok

A busójelmez legjellegzetesebb darabja, a maszk ekkoriban vált figyelemfelkeltőbbé. A faálarcok egyre nagyobbak, egyre színesebbek lettek, megjelent azokon a lószőrből, majd a kenderkócból készített bajusz, és visszakerültek a korábban száműzött szarvak. Utóbbi „kellék” külön fejlődéstörténetnek örvend a busómaszkokon. Az eredeti sokác maszkok állatokat ábrázoltak, de a mohácsi lakosság, valamint annak antropomorf istenábrázolása hatására az arcfedő emberfejjé változott, amelyre azonban „átkerült az emberfelettiség, a férfi nimbusz jelképeként a szarv” – magyarázza a busójárás történetének a feltárásával is foglalkozó, a műhelyében amolyan busómúzeumot berendezett Englert Antal népi iparművész.

Nem segítette a hagyomány ápolását egy 1955-ben forgatott dokumentumfilm, amelynek kedvéért kiválasztottak pár ügyesebb maszkkészítőt, akiket maszkmesterré „neveztek ki”. Később utóbbiak készítették az arcfedőket a saját busócsoportjuk minden tagjának. „Ezzel az a hagyomány kapott gellert, hogy a maszkokat mindenki a lelki állapotának, világlátásának megfelelően, magának készítette. Ezért aztán korábban nemigen lehetett meghatározni a busómaszk jellegzetességeit, mert minden busónak más és más volt az önkifejezési módja” – foglalta össze a hagyományt ápoló, a 36 mai maszkfaragó mester egyikeként Englert.

A „hagyományőrző-utánpótlást” egy fafaragó szakkör keretében képezték, Kalkán Mátyás foglalkozásain leginkább azt lehetett ellesni, hogyan kell bánni a vésővel és az ártérről beszerzett, majd akár több évig szárított – a maszkok alapanyagául szolgáló – fűzfával. Minden évben 3 maszkot kellett elkészíteni, a gyerekek csak a harmadikat vihették haza: ez kitartást, türelmet és rutint adott. „Egy kezdőnek az arc kinagyolása egy hétig is eltarthat. Általában elvesznek a részletekben, aminek következtében ráadásul nem lesz egységes a maszk. A gyakorlottak egy óra alatt végeznek a kinagyolással, a részleteket később dolgozzák ki” – árul el műhelytitkot Englert.

Így készül

Mindössze egy lapos véső és egy fakalapács kell ahhoz, hogy valaki busómaszk-készítővé váljon. Még a félgömbölyű vésőt, az úgynevezett holkert is csak a nagyon igényesek használják, az ugyanis arra való, hogy a maszk belső, arc felé eső oldalát is kidolgozzák. A maszkok átalakulása, az új jellegzetességek meggyökeresedése a közösség elfogadásán múlik. Amíg kizárólag a sokácok éltették a hagyományt, a maszkok a népcsoport jellegzetesen markáns, karakteres arcvonásait imitálták. Manapság nemcsak a busók „vonásai” finomabbak, hanem az álarcok is kevésbé robusztusak.

Eltűnőben vannak az egykori 6-7 centiméter vastagságú maszkok, meglehetős erőpróba volt ugyanis ez a viselet. Hamar meggyökeresedtek a foghíjas álarcok is, ezeken keresztül ugyanis könnyen lehetett pipázni. Eltűnhet azonban idővel a szarv, a teljesen hagyományőrző merinó kosszarvakat ugyanis egyre nehezebb beszerezni, sőt a vágóhidak megszűnésével bármilyen szarvat nehéz a maszkokhoz felhajtani.

Más újítások sohasem válnak a busótematika részévé. Kunovszki János maszkfaragó mester az 1950-es években például az élénkpiros ördögfejek divatba hozásával próbálkozott – nem éppen osztatlan sikerrel. „Egytavaszi” volt a XX. század derekán a majommaszk is, amelyről a busókövetők tudni vélik, hogy egy csapat mohácsinak az Indokínai-félszigeten tett látogatása eredményeként született. Kérlelhetetlen szabályai vannak a maszkok kifestésének is.

Csak az emberi test színei jelenhetnek meg: így a szem és a fogak fehérje, a szemöldök feketéje, az ajak pirosa, míg a maszk rendre vöröses árnyalatú, ami egyes feltételezések szerint a vérre utal. Előfordult, hogy utóbbi kritériumot úgy teljesítették, hogy valódi vérrel festették meg a maszkokat. Ez a szokás már csak azért sem válhatott általánossá, mert a vér kémiai tulajdonságai miatt az így preparált maszkok megsötétedtek, a vér pedig elkezdett leperegni róluk. Manapság a legkörültekintőbben elkészített maszkokat lenolaj alapú alapozóval kezelik, ez után festik vörös festékkel. E két anyag egyvelege mély és tartós, ráadásul a véréhez hasonló színt ad.

Hungaricum lett

Miután az UNESCO három éve a szellemi világörökség részévé tette a busójárást, lajstromozni kellett annak legfontosabb jellemzőit. Sokan tartanak attól, hogy mindez megmerevítheti az egyébként állandóan változó, színes kavalkádot. Idén például hivatalosan csak az számított busónak, aki az azon található sok kis dudorról felismerhető úgynevezett bütyökharisnyában és busó bocskorban dacolt a kivételesen nagy hideggel és a 15 centis hóval. Ez már csak azért is furcsa lehet mert a bütyökharisnya mindössze 25-30 éve jött divatba, korábban nemezelt, színes zokni is megtette.

„Az eredetileg a sokác parasztok által hordott bocskort a földeken való munkára találták ki” – magyarázza Farkas György, az utolsó busóbocskor-készítők egyike. A széles, vastag marhabőrből készült talp akadályozta meg, hogy a viselője elsüllyedjen a sárban. A zsírosabb, finomabb marhabőrből készült felsőrészt rejtett varrással rögzítették a talphoz, hogy semmibe ne akadhasson bele, az aránytalanul hosszú, lábszárra felkúszó nyelv pedig az indáktól, tüskéktől védett.

A busók eredetileg keddtől keddig jártak, az első nap a gyermekek farsangja volt, majd a csendesebb átmenet után vasárnaptól a következő hét keddig tartott a poklada, az egyre többek által ismert karnevál. A zárónapon a telet jelképező koporsót végigvitték a főutcán, majd elégették a főtéren. Később – mivel a busók csalogatta turisták leginkább hétvégén tudtak részt venni az ünnepélyen/népszokásban – vasárnapra is be kellett iktatni némi attrakciót. Egy feltörekvő fiatal busócsoport például azzal rukkolt elő, hogy vasárnap, a nagyközönség előtt koporsót úsztatott a Dunán.

A közönség kedvéért a hét utolsó napján kelnek át a busók a kék folyón, ekkor égetnek máglyát, ekkor vonulnak fel különleges járműveikkel, illetve incselkednek az út szélén álldogáló lányokkal, valamint ilyenkor kínálják pálinkával, cukorkával a közönséget. Hétfőre Mohács újra elcsendesedik, bár a busójárás folytatódik: a busócsoportok továbbra is járnak házról házra, pogácsával, pálinkával kínálják őket, cserébe pedig áldást várnak. Kedden annak rendje és módja szerint búcsút intenek a télnek. Az utóbbi években ismét divatba jött, hogy a felvonulók maguk készítik a maszkjaikat. Busó bármelyik férfiból lehet, manapság körülbelül majd’ 1000 álarcos járja Mohács utcáit mintegy 30 csoportban.