Másrészt szükséges arról a területről diskurzust folytatni, amelyet sokan választanak szakmájuknak, hivatásuknak, illetve ehhez kötődően tervezik karrierjük építését, jövőjük megalapozását. Ez a terület a turizmus. Az ágazathoz kötődő szolgáltatások révén egyre többen kívánják megélhetésüket biztosítani, illetve oktatóként, kutatóként tudományos munkásságuk tárgyává választani. Az ágazat az utóbbi időben egyre divatosabbá, felkapottabbá vált, egyre többen művelik, kapcsolódnak hozzá, és talán ennek következtében is egyre nagyobb publicitást kap. Ahhoz, hogy az érintett szereplők között a párbeszéd eredményre vezessen, elengedhetetlen, hogy a résztvevők jól körülhatárolható tárgykörön belül maradva, konszenzuson alapuló alapvető definíciókat tényként elfogadva, letisztult fogalomrendszert használjanak.
Úgy vélem, hogy a fenti elvárásoknak a hazai turizmussal kapcsolatos írások, publikációk, tudósítások, tananyagok ma csak nagyon korlátozottan felelnek meg. A turizmus nevében megszólalók, az oktatók többsége idejétmúlt fogalmakkal próbálja leírni a napjainkra már jelentősen megváltozott környezetet. Még abban sincs konszenzus, hogy a turizmus ágazathoz mely alágazatok köthetőek. Rendszeresen tapasztalható, hogy egyes nem túl jelentős alágazatok félrevezető módon monopolizálják a turizmus fogalmát, és a maguk tényleges súlyának túlhangsúlyozásával manipulálják a szakmai és laikus közvéleményt. Jól példázza ez utóbbi állítást, hogy közintézmények, szakmai szervezetek havi rendszerességgel tesznek közzé a címében a turizmus teljesítésének alakulásáról szóló jelentéseket, miközben tartalmában csak egy részterület adatait publikálják.
A tisztázás céljából először induljunk ki talán a vitaindító címében is használt „idegenforgalmi” kifejezés körüljárásából. A szükségesnél lassabban kopik ki a jogi, igazgatási, szakmai és a nyilvánosság fórumaiból e terminus technicus. Az „idegenforgalom” kifejezés a magyar jogrendszerbe a XIX. század végén került be. A német kereskedelmi törvény szó szerinti fordítását terjesztették a kor magyar parlamentje elé, majd azt elfogadva kihirdetésre került a kereskedelemről szóló 1875. évi XXXVII törvény (egyes rendelkezései máig érvényben vannak). Ebben a törvényben szerepel az „idegenforgalom” kifejezés, mely a német „fremdenverkehr” tükörfordítása. Azt hiszem, mindenki számára anakronisztikus lenne a „disszidens” vagy a „közveszélyes munkakerülés” vagy a „lóvasút” fogalmak használata is a mai jelenségek leírására. Ma, amikor országunk tagja az EU közösségének, ugyanilyen megmosolyogtató vagy nehezen értelmezhető az „idegen” kifejezés is. Amikor a külföldi beutazó vendéget „idegennek” tartottuk, adekvát kifejezés volt az idegenforgalmi hivatalok működése, a regionális idegenforgalmi bizottságok léte, az idegenforgalmi rovat egyes sajtóorgánumban, az idegenforgalmi kar egyes felsőfokú tanintézetben. Ma már nem megfelelő kifejezés a kívánt tartalom leírására. Úgy vélem, hogy a kor követelményeinek, valamint a leírandó tartalomnak jobban megfelel a turizmus kifejezés.
A tisztázást folytathatjuk azzal is, hogy számba vesszük a turizmus teljesítményének megállapításához szükséges indikációk használatát, azaz hogy milyen adatok teszik összehasonlíthatóvá egyes, a turizmushoz kötődő szereplők súlyát. Példaként kínálkozik a napokban nyilvánosságra került, két relevánsnak tekintendő adatsor beidézése, amelyek között szignifikáns különbség van.
A KSH 2009. augusztus 17-én azt tette közzé, hogy 2008-ban „a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás nemzetgazdasági ág részesedése a teljes GDP-ből (1,6%-ról) 1,3%-ra csökkent.”… „A szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás nemzetgazdasági ágban a vállalkozások (kölcsönzött munkaerő nélkül) 2008-ban 157 ezer főt foglalkoztattak, ami a nemzetgazdaság egészében a foglalkoztatottak 4,1%-át jelentette.”
Ugyanezen napon az MTI a Nemzeti Turisztikai Bizottság elnökének nyilatkozatáról azt a tudósítást hozta nyilvánosságra, hogy „a turisztika stratégiailag kiemelt terület, Magyarországon 400 ezer embert foglalkoztat az idegenforgalom és vendéglátás, a GDP 8,5–9 százaléka ebből a szektorból származik”.
Laikus olvasó is megállapíthatja, hogy a két állítás mögött jelentős szakmai tisztázatlanság, fogalmi pontatlanság, adatszolgáltatási és kezelési zavarok, rosszabb esetben intellektuális hiányosságok vagy jelentős érdekmotívumok húzódhatnak meg. Felmerülhet annak a kérdése, hol van a turizmushoz kötődő szakértelmiség, amikor területüket érintően ilyen eltérő adatok kerülnek nyilvánosságra. Miért nem ragadnak rögtön tollat a tisztázás érdekében?
A tárgyszerűség kedvéért fontos rögzíteni, hogy a KSH a témához kötődően – igaz, csak a 2006-os adatok feldolgozása áll rendelkezésre – azt hozta nyilvánosságra, hogy a turizmus ágazat teljesítményéhez legnagyobb mértékben (45,2%) a személyszállítás, majd (19,57%) a kulturális szolgáltatás, ezt követően (13,65%) a vendéglátás, továbbá (11,67%) a szálláshelyszolgáltatás, valamint (8,17%) a sport és egyéb szabadidős tevékenység és a sor legvégén (1,91%) az utazásszervezés járult hozzá. Az említett KSH-jelentésből az is kiolvasható, hogy a turizmusra jellemző ágazatok aránya a GDP-n belül 5,3%. Érdekes lehet annak vizsgálata, hogy a turizmus szakmát oktató intézmények képzési tematikája, vizsgakövetelménye, szakembergárdájának felkészültsége adekváte turizmus komplexitását, összetettségét kifejező differenciáltsággal, illetve az alágazatok súlyarányaival. Sajnálatos módon azt tapasztalom, hogy a felsőoktatási intézményekben a turizmus szakma oktatásának elmélete és gyakorlata eltolódott a szakma egy részéhez kötődő érdek-képviseleti szervek sajátos szempontjainak sulykolása felé. Talán ezt érzi a vitaindító szerzője is, amikor az írás címében szerepelteti az aggódó „silányul” kifejezést.
Itt az ideje, hogy a turizmus jövőjéért aggódók között szakmai eszmecsere alakuljon ki, amelyben a diskurzus kizárólag tudományos és szakmai kritériumok és szabályok alapján (igaz vagy hamis) és nem érdekkötött (használ vagy árt) pozíciók szerint zajlana.
Karácsony Mihály
(A szerző a Magyar Nemzeti Üdülési
Alapítvány elnöke)
