London területét egykor számos kisebb-nagyobb vízhozamú folyó (pl.: Walbrook, Fleet, Westbourne, Tyburn, Effra, Falcon, Peck, Neckinger) szelte át, amelyek mind a Temzét táplálták. Ezeket a mellékfolyókat nemcsak a római, a normann és az angolszász kereskedelmi- és katonai flották használták, hanem a lakosság is, hiszen London népe naponta innen szerezte be ivóvizét és élelmét. A nagy londoni tűzvész után a Szent Pál katedrális tervezője, Christopher Wren terve alapján, illetve a velencei Nagy-csatorna mintájára a 91 méter széles Fleet folyó partszakaszát 1676-tól kezdték el folyamatosan kiépíteni, hogy a megerősített töltéseken és az itt kialakított új kikötőkön keresztül véglegesen megoldják a tengerpart és Északkelet-Anglia közötti szénkereskedelem akkut szállítási gondjait.
Ekkor kapott a Belvároson áthaladó folyó négy díszes kőhidat (pl.: Bridewell, Fleet Street, Fleet Lane, Holborn) is. A szakemberek számításai azonban tévesnek bizonyultak. A szenet szállító bárkák, dereglyék és hajók kapitányai ugyanis a nehéz manőverezhetőségre hivatkozva nem szívesen használták a Fleet mellékfolyót, így az a XVIII. század közepére súlyosan elszennyeződött.
A városi tanács ekkor határozta el, hogy a Fleet folyamot 1765-től fokozatosan lefedeti, hogy azt a jövőben szennyvízcsatornaként használhassák. A medret a Belváros alatt 40 méterrel két ágra bontották. Érdekes építészettörténeti adalék, hogy a 100 évvel korábban épített hidakat (pl.: a Ludgate Circus alatti egykori Wren) Robert Hook építész javaslatára nem bontották le, hanem boltívként beépítették a 3,65 méter magas alagútrendszerbe, amelyet 250 évvel később, 1999-ben fedezett fel újra Simon Thurley múzeumi kurátor.
A csatornát természetesen több, különböző magasságú kamrával és ciszternával is kibővítették. Erre azért volt szükség, mert a Temze vízszintje dagály esetén nemcsak 7 méternyivel nő meg, hanem a korábban ide torkoló folyókat, csatornákat 600-1000 méterrel vissza is duzzasztja a medrükben. Dagálykor például egy 4,5 méter magas kamrát 56 perc alatt tölti meg színültig vízzel a folyó.
A Londont keresztező többi folyó sem járt sokkal jobban a Fleetnél. Fertőzésveszélyükre és elszennyeződésükre hivatkozva az önkormányzat 1834 és 1856 között szinte mindegyiket lefedette. Így járt például az angol főváros egyik legrégebbi, még ma is működő csatornája, a Walbrook is, amely – mint folyó – már a római korban megszűnt, átadva helyét a környék istállóiból, óljaiból és lakóépületeiből idefolyó nyíltszíni szennyvíz folyamának, illetve a csatorna téglafalán átszivárgó talajvíznek. A Walbrook (vagy más néven London Bridge Sewer) ódon csatornája napjaikban persze nemcsak a szennyvíz elvezetését szolgálja, hanem a telekommunikációs cégek különböző méretű és kapacitású hálózatainak elvezetését is.
A szintén csatornává átalakított Westbourne folyó története is érdekes. A XIX. század derekán vascsőbe erőszakolt és ma Ranelagh csatornának nevezett egykori folyó alá építették fel ugyanis a Sloane Square metróállomást. A szürkére festett vascső olyan jól bírja a megálló feletti átvezetés környezeti és technikai kihívásait, hogy London 1940-es bombázásakor az 1934-ben felújított és modernizált állomás bár teljesen elpusztult 36 utasával együtt, ám a csőről – állítólag – még a repeszdarabok is visszapattantak.
A folyók lefedésén kívül persze London vezetése további csatornákat is kialakíttatott. 1859 és 1868 között 318 millió tégla felhasználásával, 670 ezer köbméternyi beton, illetve 2,7 millió köbméternyi föld megmozgatásával először egy összesen 720 kilométer hosszú, hat ágból álló gyűjtőcsatornát, valamint ehhez kapcsolódva további 21 ezer kilométernyi utcai szennyvízelvezető csatornát építettek ki. A Joseph Bazalgette tervezte labirintushálózat jelenleg is a központi magja a nyolcmilliós világváros szennyvízhálózatának. A tervek szerint 2020-ra további 35 kilométer hosszú, 9 méter átmérőjű transzfer alagút is elkészül majd a Temze alatt Hammersmith és Beckton között. A megaprojekt költsége meghaladja a 2 milliárd angol fontot.
Forrás: GyártásTrend