Michael Boehlke, aki a Planlos frontembereként maga is a kelet-német underground kultúra szereplője volt, a Reuters hírügynökségnek nyilatkozva felidézte, hogy a punkzenészi lét a szocialista uralom idején életének minden területét meghatározta. Punkzenészként lehetetlen volt munkát kapni vagy továbbtanulni, a vallatások, a börtön és a titkosrendőrség részéről rá nehezedő állandó nyomás, hogy besúgóvá váljon, a mindennapok része volt.

Boelhke ötezer fotót, több órányi 8 milliméteres filmanyagot és eredeti kazettákon csaknem a teljes kelet-német punkzenei termést összegyűjtötte egy Berlin északkeleti negyedében, Pankowban található archívumban, hogy a szélesebb közönség is megismerhesse az NDK punk színterének történetét.

"Nem akarom, hogy valami nyugat-német mondja meg nekem, milyen volt a punk Kelet-Németországban" - mondja Boehlke, aki a tépett ruhák és fekete bőrszerkó helyett ma már inkább az üzletemberekre jellemző öltözéket és rövid frizurát visel.

"Részesei voltunk annak a kultúrának, kutattuk a történetét és van mit mondanunk róla" - szögezi le Boehlke, hozzátéve, hogy az egykori kelet-német valóságot gyakran hamis színben tüntetik fel a különböző médiumokban.

A punk az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején érte el az NDK-t, ahol az amerikai, a brit és más nyugat-európai trendeket követve, elsősorban a nagyvárosokban, például Berlinben és Lipcsében bontakozott ki. "Berlinben mindannyian hallgattuk a nyugati rádióállomásokat, John Peel heti műsora a BBC-n hatalmas szerepet játszott abban, hogy felfedeztem a punkot" - mondja Boehlke.

Az első időkben nem volt hová menniük, így egész nap az utcán lógtak. Később azonban a kelet-német protestáns egyház, amely úgy érezte, hogy kötelessége a hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő fiatalok oltalmazása, helyiségeket biztosított a punkoknak a zenéléshez. Az egyháznak azonban egy idő után komoly terhet jelentettek az egyre nagyobbá váló, gyakran több száz, akár ezer fiatalt is vonzó koncertek, amelyek a kelet-német titkosszolgálat, a Stasi figyelmét is felkeltették.

"Hatalmas volt a külső nyomás" - emlékszik vissza Boehlke, hozzátéve, hogy a Stasi kiemelten érdeklődött a punkzenekarok iránt, azt gondolva, hogy azokon keresztül eljuthatnak a fiatal felforgató csoportok vezetőihez.

"A mozgalomnak azonban nem voltak vezetői, hiszen leginkább anarchikus módon szerveződött" - mutat rá Boehlke, emlékeztetve arra, hogy a Stasinak soha nem sikerült felszámolni a punkszínteret, amelyről sok besúgó hamis információkkal "etette" őket. Voltak azonban sokan, akik valóban éveken át kémkedtek a barátaik után, és fel is adták őket az állambiztonsági szerveknek.

Boehlke ezeknek a történeteknek a többségét természetesen csak később ismerte meg, amikor 2005-ben egy utazó kiállítást állított össze az egykori NDK-s punkkultúráról. A Berlin mellett más kelet-német nagyvárosokba is ellátogató tárlathoz végzett kutatások során szembesült saját és társai múltjával.

Mint az a www.toomuchfuture.de honlapon olvasható, a kiállításhoz katalógus is készült, amely napok alatt elfogyott. Így 2007-ben kibővítve ismét megjelentették a kötetet, amelyben elsősorban a kelet-berlini és a lipcsei punkszcéna történetét ismerhetik meg az olvasók olyan szerzők tollából, akik maguk is közvetlen vagy közvetett kapcsolatban voltak a kelet-német punkszíntérrel. A gazdagon illusztrált katalógushoz az egykori NDK punkegyütteseket is összegyűjtötték egy csaknem száz zenekart - származási helyükkel és felállásukkal együtt - tartalmazó listában.

Michael Boehlke Carsten Fiebeler rendezővel együtt 2007-ben OstPunk! Too much Future címmel dokumentumfilmet is készített, amelyet a német mozikban is játszottak. A 90 perces film hat - Berlinben, Lipcsében és Drezdában élő - egykori punk életén keresztül ad betekintést a kelet-német punk világába, de bemutatja mai életüket is: hova jutottak karrierjükben, politikai nézeteikben és a punkhoz való viszonyukban.