Nem véletlen tehát, hogy az örök tavasz szigetének is nevezik a két nagyobb lakott és több tucat kisebb, lakatlan szigetből álló szigetcsoportot. A sziget felszíne nagyon változatos, alig találunk rajta lapos területet. Két 1800 méternél magasabb csúcs is akad a szigeten, de Funchal, a főváros is egy 1200 méteres hegy lábaira települt. Madeira szigetét csupán 250 ezer fő lakja, közülük minden második az északról magas hegyekkel védett Funchalban, illetve annak környékén él.

Madeirát elvileg portugál hajósok fedezték fel a XIV. század elején, bár több jel utal arra, hogy már az ókori görögök hajói is megfordultak az akkoriban még lakatlan vidéken. Amikor aztán a portugálok kolóniát alapítottak Madeirán, rögtön azzal kezdték, hogy felégették a babérerdőkkel benőtt területet, hogy mezőgazdasági művelésre alkalmas földet nyerjenek. Azóta már elsősorban csak a sziget északi, ritkábban lakott vidékén találunk babérligeteket, amelyeket szigorú védelem alá helyeztek. Az erdőirtások következtében viszont öt földrész haszon- és dísznövényei tudtak elterjedni a szigeten, ahol így a banántól a cseresznyéig, a cukornádtól a papajáig mindenféle gyümölcs megtalálható, a virágok közül pedig az orchideaféléktől a sztrelíciáig terjed a hihetetlenül sokszínű kínálat. Egy szigettúra során bárki szembesülhet a növényvilág változatosságával, de aki egy helyen szeretné látni ezeket, az keresse fel Madeira fővárosában, Funchalban, a Monte-hegyen található botanikus kertet. A gazdag növényvilággal szemben a fauna eléggé szegényes, csak a puhatestű fajokban bővelkedik a sziget, ezek között viszont számos endemikus (csak itt honos) akad. Az egyik távolabbi szigeten fókák élnek, a funchali kikötőből induló hajókkal figyelhetjük meg őket.

Csatornaparti ökotúra

A növénytermesztés igényeinek megfelelően komoly öntözőhálózatot is létrehoztak a telepesek Madeirán. A levadáknak nevezett kis csatornákon meghatározott ütemezés szerint áramlik a víz, a földtulajdonosok szerződés alapján kapnak meghatározott mennyiségű vizet kertjeik öntözéséhez. Mivel a levadákat karban is kell tartani, partjukon ösvények haladnak, így ezek mellett gyalogolva keresztbe-kasul bejárhatjuk az egész szigetet, bár a meredek hegyoldalakban nem árt az óvatosság. A helyiek jellegzetes sapkájának állítólag azért áll hegyesen felfelé a bojtja, hogy a sokfelé alagutakban vezető levadákban sötétben is érezzék, milyen közel járnak a sziklafalhoz. Egyre több turista tölt el napokat a levadák partján, a jól látható módon kijelölt ösvényeken gyalogolva. Útközben különféle szálláshelyeket találnak az ökoturisták a menedékházaktól az egykori kúriákból kialakított szállodákig.

Aki igazán hangulatos szállásra vágyik Madeirán, mindenképpen valamelyik történelmi stílusú szálláshelyet keresse fel. Három kifejezést is használnak a helybeliek az ilyen szállodákra: vannak quinták, pousadák és estagemek, közös mindegyikben, hogy a régi idők hangulatát élvezhetjük történelmi díszletek között. Különösen a fiatalabb és idősebb párok kiszolgálására ideálisak ezek a szállodák, gyertyafényes vacsorákat, szivar- és olvasószobát kínál mindegyikük. Nem árt tudni, hogy ezekben a hotelekben animációt szinte sehol sem kínálnak, és gyerekmedence sincs. A tengerparti szállodák ellenben hagyományos üdülőkínálattal rendelkeznek, így ott a gyermekzsivaj is természetes. Sikeres helyi szállodalánc a színvonalas Pestana Hotels, amely már Afrikában is több egységet nyitott.

Sziklába vájt úszómedence

A madeirai különlegességek közé tartozik a városi faszánkózás. A szokást kétszáz évvel ezelőtt egy brit honosította meg. A Monte-hegyen kackiás szalmakalapba és népviseletbe öltözött markos legények várják a turistákat, akik kettesével ülhetnek bele a fából készült szánkókba, amelyek őrült sebességgel zúgnak alá a szűk és meredek utcákon. A fiúk a szánkó mögött állva irányítják a száguldást, vastag talpú bakancsukkal lassítva, kormányozva a szerkezetet. Garantált adrenalinbomba! Kár lenne kihagyni a szigettúra során Santana falu jellegzetes, csúcsos, rikítóan színesre pingált hagyományos házsorát.

Aki homokos tengerpartra vágyik, annak a kisebb sziget, Porto Santo javasolható, ahol kilenc kilométeres természetes föveny várja a napimádókat. Porto Santóra repülőgéppel vagy hajóval juthatunk el. A legklasszabb, természetes úszómedencéket azonban a sziget északi részén, Porto Moniz közelében találjuk. Itt a sziklák között több, lapos, sekélyebb vizű, természetes medencét vájt ki magának a víz a kőzetből, amelyeket a helyiek némi leleménnyel valódi úszómedencékké alakítottak át. Miközben tőlünk néhány méterre az óceán hatalmas hullámai törnek meg nagy robajjal a sziklafalon, mi kényelmesen úszkálhatunk a sziklamedencék nyugodt vizében.

A titokzatos fekete kardhal

A helyiek kedvelt eledele a mélytengeri vagy fekete kardhal, amely egykétezer méter mélyen él a tengerben. Erről a különleges állatról még azt sem lehet tudni, hogy valóban fekete-e, mivel elképzelhető, hogy a nagy nyomáskülönbség miatt csak akkor feketedik meg a bőre, amikor a mélyből a felszínre jut, és a szeme is attól nő óriásira. Ugyanezen ok miatt élő példányt még nem sikerült felszínre hozni, és mivel útban felfelé a gyomrát is kiüríti, az is titok, mivel táplálkozik ez a nagyon finom, fehér húsú hal.

Egy másik helyi különlegesség a szabad tűz fölött sütött, nyársra fűzött, fűszerezett, felkockázott marhahús. Az italok között népszerű a poncha nevű cukornádpálinka, amelyet mézzel előbb selymesre kikevernek, majd citromlével vagy marakujalével öntenek nyakon.

Madeira neve a XVII. századtól összeforrott a borral. A világhódító útra induló portugál hajósok ugyanis bort vittek magukkal, amit viszont a meleg hajófenékben sokszor felforrt. Később rájöttek, hogy töményebb szesz, konkrétan rum hozzáadásával a bor nem romlik meg, mi több, a több hónapos út végén a hajófenékben érlelődő nedű kifejezetten finomra sikeresedett. Egymás után telepedtek le Madeirán a brit családok, akik szőlőművelésbe és borkészítésbe fogtak. Többségük a mai napig űzi az ipart, anynyi a különbség, hogy ma már rum helyett borpárlattal erősítik fel a madeirát, amelyet fogyasztás előtt minimum öt évig érlelnek, de aki az igazán finom nedűt akar inni, 15–20 éves italt válasszon. Érdekes, hogy ötféle szőlőből készül a madeirabor alapanyaga, és ezek közül csak négy fehér, az ötödik vörös.

Ennyi finom innivaló után nem is csoda, hogy a helyiek az ünneplésben is profik: 145 ünnepnapot tartanak nyilván, a funchali szilveszteri tűzijáték pedig állítólag a világon a legnagyobb.