2ht: Mi az uniós régiók fogalmi meghatározása?
F. B.: Mint sok minden más szavunk, a régió is latin eredetű, kormányzott terültet jelent: Az EU 5 fokozatú igazgatási szintet deklarált, a legkisebbek a települések (5) és kistérségek (4) nálunk is ismert fogalmak. Az Európai Tanács rendelete az ennél nagyobb területeket régióknak tekinti, de közöttük a lakosságszám alapján több szintet különböztet meg: a 3-as szinthez a 800 ezernél kisebb, a 2-es szinthez a 800 ezer és 3 millió közötti, végül a legmagasabbhoz, az 1-es kategóriához a 3-7 milliós lakosságszámú közigazgatási területeket sorolta be. Az EUban tehát az országnál kisebb, de mégis átfogó területi közigazgatási egységeket nevezik régióknak. Nagyon változatos az uniós kép: a régiók lehetnek természetföldrajzi alapúak, történelmi hagyományokon nyugvóak, vagy kisebb körzetek öszszevonása utján mesterségesen létrehozottak. Lényegi követelmény, hogy saját közigazgatással és (többnyire vagy egyre inkább) saját anyagi forrásokkal rendelkezzenek. A régiókat az teszi annyira fontossá, hogy ezek a közösségi támogatási politika célterületei.
2ht: A már uniós tagországok meglehetősen eltérő közigazgatási rendszerrel rendelkeztek. Mik az eltérések és hogyan sikerült harmonizálni a régiók fogalmát az unióban?
F. B.: Vegyük először a két meghatározó nagy tagországot, Német-, ill. Franciaországot, amelyek szinte végletesen eltérő rendszerből indultak ki. Németország történelmileg kialakult tartományok szövetsége; ezek régiónak minősülnek, hiszen saját parlamentjük és költségvetésük van. A nagyság és lakosságszám persze nagyon eltérő, 5 milliótól 18 millióig szóródik a lakosságszám, illetve a Hansa városok pár milliós polgárságukkal szintén önálló régióként szerepelnek. Más a helyzet a hagyományosan centralizált Franciaországban, ahol a kormányzati irányítás a 96 megye élére kinevezett prefektusra épül. Ebből a 96 közigazgatási egységből a franciák 22 területfejlesztési régiót hoztak létre. (A megyék a korábbi működési szellem értelmében végzik munkájukat, a régiók csak a gazdasági fejlesztési feladatokat vették át.) Bár a francia régiók testülete választott, a kormányzati befolyás erős maradt. Ausztriában, Spanyolországban, Svédországban a történelmi, hagyományos tartományokból alakultak ki a régiók, a finnek 16 megyéből – alulról történő építkezéssel – 5 régiót alakítottak ki.
2ht: Izgalmas ez a bonyolultnak tűnő rendszer: Németországban egy nagyobb tartományba akár két, egyes kategóriájú régió is belefér, míg egy kis ország összességében alig tud egy első kategóriás régiót összehozni. Mi a helyzet például Írországgal?
F. B.: Írország az első körben nem regionális keretekben pályázott. Mivel az ország egész területe gazdaságilag támogatandó minősítést kapott, a Nemzeti Fejlesztési Terv alapján kértek és kaptak támogatást. Náluk, (és törvényszerűen máshol is, ahol az ország a pályázó) a gazdasági ágazatok lettek a nyertesek, és kevesebb jutott a régióknak. Az írek a nagyon sikeres központi pályázataikkal a humán erőforrások fejlesztésére, a korszerű, gazdasági igényeknek megfelelő felsőoktatásra, közlekedésre, a beruházások fogadására képes környezet kialakítására koncentráltak. A számítás be is jött, hiszen a 40 millió ír származású, főként az USA-ba kivándoroltból bőven akadtak hazatérő befektetők, akik ráadásul egy azonos, angol nyelvet beszélő közösségben gondtalanul tudtak üzletelni. Mára változott a helyzet, most már Írország is a régiós fejlesztésekre, felzárkóztatásokra koncentrál.
2ht: E körkép alapján látható az EU rugalmas rendszere, amely kifutási lehetőséget ad az eltérő közigazgatási felépítésű országoknak az egységes uniós közigazgatási séma kialakítására, átvételére. Hogyan látja Magyarország helyzetét?
F. B.: 2006-ig nem várható saját, választott testülettel és forrással rendelkező régiók létrejötte Magyarországon. Az elképzelések nem kiforrottak, az érdekek sokszor ellentétesek. Természetesen ez nem akadálya az uniós támogatások megpályázásának, erre szolgál a Nemzeti Fejlesztési Terv. Az EU felismerte a térségi, régiós közigazgatás felkészületlenségét, így a működőképesebbnek ítélt központi kormányzati szerveket támogatja. Abban kell bíznunk, hogy az országnak sikerül a rendelkezésre álló kereteket elnyernie, nem feledve azt a sajnálatos tényt, hogy az előcsatlakozási forrásokból csak minimális részt sikerült lekötnünk. Ez nem ismétlődhet meg. A területi önrendelkezés, a valós régiók lábra állítása pedig kiemelt fontosságú feladat, hiszen e nélkül egyre hátrább csúszunk az újonnan csatlakozók csoportjában.
