Sok éve próbálok bejutni Szaúd-Arábiába – hiszen egy újságírónak minél zártabb egy ország, annál nagyobb kihívást jelent. Nem sikerült, mert évekkel ezelőtt egy nevesnek mondott tévés kolléga lerontotta a magyar zsurnaliszták renoméját (egy kereskedelmi tévé celebműsora kedvéért meghívták, hogy aztán hosszan ócsárolja az „elmaradott” országot), utána pedig az aktuális miniszterelnök terroristázta le a szaúdi labdarúgó-válogatottat…
Turista nem, igaz muzulmán igen
Vízumot tehát nem kaptam egészen addig, amíg Rijád nem lett a házigazdája a világ húsz legfejlettebb országát tömörítő G20-ak parlamenti elnökei találkozójának, erre hívták meg a magyar házelnököt is, akinek kíséretében én is bejutottam végre az Arab-félsziget legnagyobb országába. Ugyan mi nem vagyunk benne ebben az elit társaságban, ám a vendéglátó ország hívhat „potyautasokat” is vendégként, és a szaúdiak szerint nem zavartuk köreiket.
Bár a meglehetősen zárt ország rendszeres időközönként megpróbálkozik a nyitással, és nagy ívű terveket tesz közzé a turistaforgalom fellendítése érdekében, azért a valóság az, hogy nem mozlim vallású turistát nem engednek be a sivatagi királyságba, és üzletembert is csak akkor, ha van helyi támogatója és hozzá végtelen türelme.(KIEMELÉS) Hogy mindezek ellenére milliók utaznak évente az országba, az a két szent várossal, Mekkával és Medinával magyarázható. A vallási központokba kizárólag muzulmánok látogathatnak el, és az évi két zarándoklat alatt több millióan élnek is ezzel a lehetőséggel. Érthető, hiszen például Mekkába az iszlámhívőnek életében legalább egyszer el kell jutnia. A világ legnagyobb kőolajtartalékával bíró (és értelemszerűen legnagyobb olajexportőr) országba megérkezni abban az értelemben csalódás, hogy nem látni Dubajhoz hasonló látványos építkezést és ugyanolyan rongyrázást. Pedig pénzük lenne rá, hiszen csak a tavalyi költségvetési többletük 181 milliárd dollár volt, és az idei olajárakat elnézve sem lesz okuk aggodalomra.
Fürdőgatya és burka
A városközponttól távol, a Súra Tanács épülete mellett felhúzott, ötcsillagos Ritz-Carlton Hotelben van a szállásunk. A gigászi méretű, ötszáz szobás luxusszállodában csak királyi lakosztályból negyvenkilenc van, de például a belső, fűtött medencét egy bálteremnek tűnő aulában helyezték el, ahol esetenként hatalmas versenyzongorával teszik kellemesebbé a pancsolást. A szálloda igazi aranykalitka: annyira új, hogy egyelőre semmilyen bolt nem nyitott meg benne, és alighanem én voltam az egyetlen vendég, aki a háromnapos G20-értekezlet alatt a wellnessrészleget kipróbáltam. De meg is bántam: a kizárólag férfiak által látogatható fürdőt úgy tervezték meg, hogy a vendégnek át kell mennie a szálloda recepcióján és hatalmas előterén is. Az erkölcsökre szigorúan ügyelő és komoly ruhaviselési szabályokat előíró muzulmán országban nem volt kellemes papucsban-fürdőköpenyben végiggrasszálni lefátyolozott hölgyek és az éppen kávézó kanadai házelnök rosszalló tekintetétől kísérve…
Méregerős kávé, vallási rendőrség
Apropó, kávé: érdekes élmény a helyi jellegzetesség, a beduin kávé, amely világos színű (mivel a magokat nem pörkölik, hanem csak szárítják), és döbbenetes mennyiségű kardamomot tartalmaz. A szálloda halljában éjjel-nappal ott áll egy ember, és hasas-csőrös edényéből kínálja a méregerős italt, a mirrát, amelyhez jól fogy a tálkában kínált, friss datolya.
Gyalogosan bóklászni – egyedülálló férfinak – nem tanácsos arrafelé. Nőnek nem is szabad, de férfinak sem egyszerű: egyrészt kétszer is volt homokvihar az ottlétünk alatt, másrészt hamar megtalál a vallási rendőrség, amelyet kifejezetten zavar az oldalunkon lógó fényképezőgép és a céltalan bolyongás. Fényképezni, filmezni az egész országban nem tanácsos – állami épületet nem szabad, nőt szigorúan tilos, de helyi férfit sem illendő lefotózni.
Napi ötszöri ima – megáll az élet
Mi is csak komoly biztonsági kísérettel látogathattunk el a Rijádtól nem messze lévő Diríjjába, amely a királyság egykori fővárosa volt, ma pedig az ország régészeti központja. Egyébként elzárt a látogatók elől, mert hatalmas építőteleppé változott: sok millió dollárból, modern technológiával építik újra a régit, hogy skanzenvárosként bemutassák majd a régi beduin kultúrát. Érdemes megnézni a Masmak erőd múzeumát is, ahol az egyik teremben kiváló fotókon lehet végigkövetni a város fejlődését: nem is olyan régen még Rijád egy olyan nyüzsgő városka volt, amelyet az ember a mesés Keletről hallott történetek alapján elképzel. A hétköznapi élet ritmusát ma is a napi ötszöri ima határozza meg: ennek idején bezárnak a hivatalok, az üzletek és az éttermek. Még a legdrágább luxusmárkákat áruló, légkondicionált bevásárlóközpontokra is érvényes a szabály (ezekből különben egyre több van az országban), ilyenkor a pláza folyosóján őgyelegnek a talpig fekete lepelbe burkolózott hölgyek és gyerekeik, hogy aztán a nyitás után visszamenjenek a boltba, megkeressék félig pakolt bevásárlókosarukat, és folytassák a vásárlást.
Közcím: Almalével koccintás, vízipipás mulatozás
Mozit, színházat, zenés helyeket hiába keresünk az országban. Az élet a férfiaknak a kávézókban vagy a nekik fenntartott éttermekben zajlik (a családokat külön éttermek vagy jól elszeparált helyiségek várják), és errefelé az evés az egyik legfőbb szórakozás. Alkoholt sehol nem kapni (még a G20 díszvacsoráján is almalével koccintottak a világ vezető hatalmainak politikusai), a legextrémebb élvezeti cikk az illatosított vízipipa, a sisa. Rengeteg amerikai gyorsétterem található (persze az iszlám szabályai szerint készülő ételekkel), de vendéglátóim egy hagyományos, sivatagi ételeket kínáló éttermet választottak vacsorázóhelyül. Az angolul Najd village-nek elkeresztelt vendéglőben a földre terített gyékényre szolgálják fel az arab előételt, a rengeteg kis tálkában hozott mezzét, majd kapunk sült csirkét és bárányt is. Friss datolya és émelyítően édes desszert jut a végére.
Lukács Csaba főmunkatárs, Magyar Nemzet