Négy évvel ezelőtt, mikor először Brüsszelben jártam, a kispénzű turisták legjobb szokását követve a Carrefour, a Delhaize és a hasonszőrű szupermarketek felső polcos kínálatán keresztül ismerkedtem meg a belga sörök csodálatos világával. Fiatalok voltunk és bohók: a meglepően nyomott árakon bevásárolt söröcskéket végül a számos közpark egyikében fogyasztottuk el: pince (vagyis légkondi-)hidegen, egy-egy darabka sajt társaságában.

Irány a Monk Tour

Szóval nem is kellett sokat győzködni arról, hogy a szerkesztőségből én vegyek részt a Carlsberg által szervezett grimbergeni sörtúrán (hivatalos nevén Monk Tour). Ezt a túrát tavaly szervezték meg először, és mivel idén szeptemberben vezették be a magyar polcokra a Grimbergen Blonde-ot (világos), a Blanche-ot (búza) és a Double Ambree-t (barna), ezért idén már nyolc magyar újságírót és bloggert is meghívtak rá. Összesen körülbelül százan lézengtünk az apátság területén: dánok, spanyolok, portugálok, lengyelek, észtek, kanadaiak és magyarok utaztak ki a Monk Tourra.

Utunkon két nagytudású sörblogger is elkísért minket, nem szeretnék pápább lenni a pápánál, és meghagynám a sörök valódi bemutatását Szalai Tamásra és Vásárhelyi Istvánra. Györki Attila szakács pedig arról írt a Kreatív hasábjain, hogy milyen ételekhez tudná akár alapanyagként is felhasználni a három, magyar piacra importált sört.

Elmegy a kugli...

Én inkább az élményeimről fogok írni. Arról, hogy a szerdai érkezés után hogyan vetődtem el – fél kiló, egy idős arab által helyben sütött sültkrumpli diszkrét elintézése után – társaim nyomán egy sikátorba, ahol a Delirium Café található. A legalapabb láger sörükön kívül a 30-40 fajta sörből álló választék legnagyobb része olyan erős, hogy ezen a helyen csak veszíteni lehet. Leginkább a józan észt el.

Szerencsére délután volt, ezért beértem egy Saisonnal, valamint eddigi életem legfinomabb meggyes búzasörével, a Floris Kriekkel. A Saison, mint Vásárhelyi Istvántól megtudtam, nevéből fakadóan szezonális, úgynevezett aratósör, amely eredetileg egy alacsony alkoholtartalmú sör volt, és a nyári betakarítások alkalmára főzték a munkáskezekhez tartozó torkok öblítésére. Ma már ezeket a saisonokat is 6 százalék körülire főzik, de én nem találtam ebben semmi kivetnivalót. A Florisra pedig elég csak ránéznem, és átjár a gyönyörűség.

Miután betekintettünk a Delirium felhozatalába, elmentünk vacsorázni a Grimbergen Caféba, ahol talán nem árulok zsákbamacskát, ha elárulom, hogy Grimbergen söröket csapoltak (az összes elérhető fajtáját) a remekül elkészített ételek mellé. Végigittuk a felhozatalt, és már akkor kiderült, hogy sokat fog veszíteni a magyar piac azzal, hogy nem hozzák be a bogyós gyümölcsökkel búzasör alapra készített Rouge-t, és a márka sztársörét, a 10 százalékos alkoholtartalmú Optimum Brunót.

Mit iszik egy norbertinus?

Csütörtökön zajlott az utazás tulajdonképpeni lényege, amikor elmentünk a Brüsszeltől 10-15 kilométerre lévő Grimbergenbe. Itt a premontrei (vagy ahogy ott hívják: a norbertinus) apátságot és a hozzá tartozó templomot járhattuk körbe, valamint a mellette lévő Fenikshof nevű étterem/sörmúzeum/kertben próbálhattuk ki szaglásunkat egy illatfelismerő játék során, valamint ízlésünket a sörkóstoláson – ez utóbbiban egy hivatásos sörsommelier is segítségünkre volt.

Az 1128-ban alapított apátsági templom lenyűgöző volt az oltárral, a díszes fafaragványaival és szobraival. Ezt egyébként Rik, a David Attenborough stílusában, tehát roppant szórakoztató módon mesélő guide-unk mutatta be, és sok mindent megtudhattunk a templom történetéről. Hivatalosan 1128-ban avatták fel, de mivel az alapító, Szent Norbert ekkor már Magdeburgban volt, az igazi dátum Rik szerint inkább 1126. A templom eredeti állapota persze már nincs meg, háromszor is elpusztította a tűzvész az elmúlt 888 év során, és háromszor építették újra. Innen ered a grimbergeni apátság (és az apátsági sör) jelképe, a hamvaiból újjáéledő főnixmadár.

A templom mellett fekvő apátságot az egyik szerzetes mutatta be, aki megnyerő, halkszavú modorával talán csak a megmegátalkodottabb lelkekben nem ébresztett derűt. Szavaiból kivehettük, hogy a másik 14 fráterrel együtt könnyű életük van: miséznek, imádkoznak, elmélyednek tanulmányaikban, a mindennapi életre középkori őseikkel ellentétben nem nagyon van gondjuk: a Grimbergen sörök bevételéből pont annyit kapnak, amiből bőven telik a rezsire. A sört persze már nem itt, hanem 1956 óta a közelben lévő Maes gyárában főzik. Az apátság maga egyébként nagyon kellemes, elmélkedésre alkalmas hangulatú, amint az talán a képekből is kivehető.

Miután a szellemi és lelki táplálékot magunkhoz vettük, ideje volt más harapnivaló után nézni – először folyékony kenyér formájában. De még előtte illatfelismerő játékon vettünk részt. Egy hosszú asztalra rengeteg gyümölcsöt és fűszert raktak ki, nekünk pedig az egyes variánsokat szagolgatva össze kellett gyűjteni egy kis kosárba, hogy milyen illatokat vélünk felfedezni a sörben. Érdekes volt, de kiderült, hogy azért a szaglásom nem valami kifinomult. Ezután átmentünk a sörmúzeum melletti kis fogadószobába, ahol a sörsommelier mondott el mindent, amit a Grimbergenről tudni érdemes.

A catering cég kitett magáért, mindent helyben grillezett meg, és amíg ezek elkészültek, addig is néhány további üveg sörrel öblítettük le kiszáradt torkunkat. A vacsora nem hagyott kívánnivalót maga után: volt rák, lazac, csirke és vörös húsok: marhaszeletek és bárány T-bone steak minden mennyiségben. Evés közben tűzzsonglőrök szórakoztatták a nagyérdeműt, közben pedig megjelent az apát, a prior és a körbevezetést magára vállaló szerzetes is, akik közvetlen, kellemes embereknek bizonyultak, akik legalább annyira szeretik az életet és a sört, mint miurunk Jézus Krisztust – de ebben (én legalábbis) semmi kivetnivalót nem találtam.

Az est lezárásaként fénnyel vetítettek a templom homlokzatára, amely azt mesélte el, hogyan égett le háromszor is a bazilika. A szél közben feltámadt, a templomkapu előtt begyújtott faszéndarabok végigszáguldottak a téren, az apát, a prior és a szerzetes pedig büszkén álltak a tér főnixmadarat ábrázoló kövezetén.

Pénteken még kis városnézést csaptunk, mert csak este indult a gépünk, amit további sörözésekre, katedrálisok meglátogatására, valamint egy csokoládémanufaktúra megtekintésére (és ott a szégyentelen befagyizásra és a készlet lerablására) fordítottunk.

A végére egy kis marketing

Összességében egy nagyon jól szervezett túrán vettem részt, és bátran állíthatom, hogy a Carlsberg okosan költötte el a Grimbergen sör bevezetésére szánt büdzsé egy részét. Tudtommal senkinek sem mondták, hogy nem írhat rosszat a Grimbergenről, illetve azt sem, hogy kötelező volna jót írniuk róla. Annyit vártak az utazásért cserébe, hogy mindenki írja meg az élményeit, amit ki-ki a maga szűrőjén keresztül tett meg.

A nálam tanultabbak beszámolójából is kiderült, amit én is éreztem, hogy a Grimbergen nem csúcskategória, de nem is szánják annak: leginkább az itthon két ízben kapható Leffe riválisának szánják, és az biztos, hogy emögött semmivel nem marad el a Grimbergen.

Ha a Carlsberg még költ egy kicsit a hazai bevezető kampányra, akkor stabil piacot tud magának szerezni, hiszen ahogy a bor esetében, úgy a söröknél is egyre több magyar ember dönt úgy, hogy szeretne kilépni az olcsó, részben kukoricagrízzel főzött hazai lágersörök világából, hogy egy sokkal izgalmasabb, és az ízlelőbimbóknak is jobban tetsző univerzumba csöppenjen bele.

A cikk megjelenését a Carlsberg Hungary támogatta!