Pál Attila bolgár nyelvészet és történelem szakon diplomázott a Szegedi Tudományegyetemen 2003-ban, ma pedig London legmenőbb pizzériáját vezeti. Gyerekkorát Nagyéren, Mezőhegyesen és Battonyán töltötte, az egyetemi évek után pedig Győrbe költözött vasutas édesanyjával. Friss diplomásként eleve úgy gondolta, hogy a tanári pályát nem neki találták ki, ezért vállalkozásba kezdett: egy német kisvárosban lomtalanított hivatalosan, szerződéssel. A németek levetett holmiját Győrbe hozták, és ott a saját boltjukban árulták. A jól induló üzlet a kelet-európai „feketén lomizók” megjelenésével bedőlni látszott, amikor jött egy telefonhívás 2005-ben: egy ismerős ismerőse építőipari segédmunkára hívta ki Belfastba. De innen halljuk a történetet Pál Attila szájából:
„Mivel itthon nem volt semmi vesztenivalóm, elvállaltam a munkát, hiszen érdekelt a kaland, a pénz és a nyelvtanulás lehetősége. Ráadásul négy haveromat vihettem magammal, így nem egyedül kellett kimennem. Egy év culágerség után elkezdtem letenni egymás után a különféle targoncakezelői vizsgákat, így feljebb léptem a ranglétrán, targoncás lettem a raktárban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első idők kemények voltak, munka után minden este több órát tanultuk a nyelvet az albérletben. Muszáj volt, mert a négy év angoltanulás a középiskolában csak passzív tudást adott.
Azután jött egy új munkahely, targoncásként bekerültem egy lakatosüzembe, ahol gyönyörű, komoly kapukat, lépcsőket készítettünk. Ott később megtanultam festeni és hegeszteni is. A végén már tervrajz alapján bonyolult, komplett lépcsőt is el tudtam készíteni. Ha jó vagy valamiben, mehetsz előre – ez a legfőbb tanulsága a kinti éveknek. Igazi művészi munka volt, amelyet nagyon szerettem. De két év után jött a recesszió, leépítés volt a cégnél, és érthető módon csak a régi melósok maradhattak.
Ekkor megint váltottam. Láttam egy hirdetést, hogy a Pizza Express keres tapasztalt szakácsot. Jelentkeztem, pedig életemben nem dolgoztam konyhán, bár tény, hogy otthon szerettem főzögetni. Az interjún őszintén elmondtam mindezt, de hozzátettem, hogy gyorsan tanulok! Így behívtak egy félnapos próbamunkára. Megfeleltem, bár az is közrejátszott, hogy a főszakács – aki nem mellesleg meleg volt – szimpatizált velem. Néhány héttel később igyekezett is közeledni hozzám, aztán leültünk, és megbeszéltük, hogy nekem más az érdeklődésem. Semmi gond nem lett belőle, sőt, azóta is jó barátok vagyunk. Kétségtelen, hogy a szerencse sokszor belejátszott az életembe, ez is egy ilyen pillanat volt. Tíz éve történt, és én azóta is a vendéglátóiparban, közelebbről pizzériákban dolgozom. A Pizza Express egyébként ragyogó iskola volt: 400 éttermük működik az Egyesült Királyságban, és borzasztó szigorú sztenderdek szerint működnek. A dolgozóknak komoly elméleti és gyakorlati oktatás, utána meg vizsgák vannak. Először én is csak salátát csináltam napestig, aztán megtanultam a tésztahúzást, majd három hónap gyakornokoskodás után levizsgáztam és pizzaszakács lettem.
Négy és fél évig dolgoztam itt, amikor a főszakács – aki engem is felvett anno – felmondott, hogy beindítsa a saját pizzériáját. Áthívott, hogy legyek mellette főszakácshelyettes. Először azonban még ki kellett alakítani az éttermet! Mindent mi találtunk ki, a belsőépítészeti megoldásoktól odáig, hogy mi legyen az étlapon. Aztán megnyitottunk, és a Pizza Jazz azóta is ezerrel pörög. Kiváló helyen van, szemben a távolsági buszpályaudvarral és a legendás Európa Hotellel.
Ez a szálloda arról híres, hogy mindig itt szálltak meg a brit hivatalos szervek képviselői, ezért az IRA harminchatszor (!) robbantotta fel mostanáig. A hotelt ennek ellenére mindig újjáépítették. Ott szállt meg rendszeresen a Trónok harca forgatócsoportja is. A színészek átjártak a pizzériába, többen közülük törzsvendégek lettek.
Aztán 2013-ban egyszer beugrott egy srác, aki elmondta, hogy a sorozatnál statisztaválogatás lesz, arra érkezett ő is. Előtte ezerszer beszélgettem a színészekkel, de eszembe se jutott, hogy esetleg be is lehetne kerülni egy filmbe. Az illető adott egy kontaktot egy színészügynökséghez, felvettem velük a kapcsolatot. Először ki kellett töltenem egy baromi részletes kérdőívet arról, mihez értek. Olyanokat írtam bele, hogy dobálom az ördögbotot, goafesztiválokon léptem ezzel fel korábban, kongázom, dobolok, lovagolok, karddal vívok és íjászkodom. Néhány hét múlva egyszer csak jött egy hívás az ügynökségtől, hogy lenne egy statisztaszerep a Trónok harcában. Elvállaltam, és szerepeltem is a filmben. A társaimmal egy szigorú új vallás képviselőiként szétvertünk egy orgiát. Ami meglepő volt és nagyon tetszett, hogy egy jelenet felvétele után a statiszták is végignézhették a rendezővel és a szereplőkkel az adott részt, és elmondhatták a véleményüket, mit kellene máshogy csinálni. Jól megfizetik ezt a munkát, ráadásul teljes ellátás is jár a forgatás ideje alatt.
A pizzabizniszt közben csináltam tovább, csak közben egy olasz barátom elhívott, hogy segítsek beindítani a házhoz szállítást kínáló új pizzériáját. Így is lett, a take-away beindult és most is ezerrel pörög. Akkor jött egy másik telefonhívás, ezúttal egy fejvadász cégtől.
Ennek azért van némi előzménye: az egyik forgatáson összehaverkodtam egy londoni statisztával, aki amúgy Angliában, a Rolls-Royce-gyárban menedzser. Rábeszélt, hogy készítsek egy Linked-in-profilt, bár túl sok dolgot nem töltöttem fel magamról. Ő ellenben egy csomó profi dologgal kiegészítette a leírásomat. Ennek lett az az eredménye, hogy felhívott a fejvadász: főszakácsot keresnek Londonba, egy vadonatúj étterembe. 2015 januárjában átrepültem a brit fővárosba az interjúra, előtte átküldtem nekik egy videót arról, hogyan pörgetem a pizzatésztát. Közben a fejvadász is rengeteget segített, az ódivatú szakmai önéletrajzomat felspécizte, modernizálta, rá sem lehetett ismerni. A lényeg a lényeg, jól sikerült az elbeszélgetés megkaptam életem első főszakácsi állását. Ráadásul úgy lettem head chef, hogy az étterem csak hónapokkal később, júniusban nyitott. De mint kiderült, ez volt a legkeményebb időszak. Először lettem vezető, komoly felelősség került a vállamra. Ez eléggé megviselt, a stressz miatt rövid időre kórházba is kerültem. Meg kellett válnom dolgozóktól, ezt is meg kellett tanulnom kezelni. A Pizza Buzz egyébként óriási sikert aratott.
Az a koncepció, hogy bejön az ügyfél az étterembe, és egy hosszú, hatalmas látványpulton, a szeme előtt készül el a pizza azokból az alapanyagokból, amelyeket ő választ ki. Külön a húsfélék, külön a zöldségek – ezekből van harmincféle – és külön a sajtok. Amikor az összes feltét felkerül a tésztára, két, egyenként húszezer fontba kerülő sütőbe toljuk be a pizzát, és miközben a vendég fizet, már el is készül a rendelése. Nagyon fontos, hogy az egész folyamat négy perc alatt lezajlik. Az étterem a Shoreditch negyedben van, a vendégek többsége üzletember, akiknek minden percük be van osztva. Negyedévente új menüt találunk ki, én adom a neveket, most épp van Middle Earth, Irish Mist és Baywatch az étlapon. Annyira bejött ez a tulajdonos által egyébként Amerikában látott koncepció, hogy most nyitjuk sorban a többi hasonló koncepciójú éttermet az Oxford Streeten, a Covent Gardennél, aztán jönnek majd további brit nagyvárosok. Egyegy ilyen pizzéria kialakítása két-három millió fontba kerül. Ezzel az én szerepem is változik, utazó head chef leszek, vagyis az új éttermek beindítását, működését felügyelem. Amúgy még most is beállok a pultba, és megforgatom a pizzatésztát a fejem felett, ha kell.
Az éttermi meló mellett Londonban is elmentem filmekbe statisztálni. Szerepelek például az új Bridget Jones-filmben, van is benne egy mondatom, így szól: „Helló, Miranda!” A jövőre bemutatásra kerülő Wonder Woman című alkotásban pedig egy első világháborús katonadalt énekelek, de ott vagyok a Szemfényvesztők második részében is, egy jelenetben Morgan Freemannel.”
Milyen kint a megélhetés?
Belfastban segédmunkásként évi tízezer fontot kerestem, a Pizza Jazzben ez főszakácshelyettesként felment 18 ezerre. Most Londonban 30 ezer font az éves fizetésem, ez havi kétezer font nettó keresetet jelent. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy borzasztóan drága a megélhetés Londonban, egy szobát bérlek havi 650 fontért, ami nem kevés. Ehhez számold hozzá a közlekedési költségeket, bár én igyekszem megúszni a metrózást, ezért chopperrel járok. Belfastban egyébként hasonló pozícióban nagyjából hasonló lenne a bér, a lakás viszont csak feleannyi, vagyis jobban meg lehet ott élni ennyiből.
Mi lett a többiekkel, akikkel kijöttél?
Az egyikük nagyon befutott, magyar élelmiszereket forgalmazó bolthálózatot épített fel, egész Nagy-Britanniában vannak üzletei. A másik három mind szakács lett, és egyikük sem jött haza. Ha ügyes és motivált vagy, itt boldogulhatsz, nem a papír számít.
Kilépnek-e a britek az unióból, és ha igen, mi lesz a kint dolgozó magyarokkal?
Szerintem kilépnek, akárkivel beszélnek, erre fog szavazni. Ez viszont nem fogja érinteni azokat a magyarokat, akiknek van kint munkahelyük, mivel szükség van rájuk. Az más kérdés, hogy aki azután akar majd kijönni, annak valószínűleg nehezebb lesz a munkavállalás.
Mi a terved a jövőre nézve?
A munka és a forgatások mellett egyetemre járok, dizájnmérnöknek tanulok. Van egy barátnőm Belfastban, akivel szeretnénk összeházasodni. Akkor pedig újra lépnem kell, érzem, új kihívások várnak.
