Az a legjobb benne, hogy a török kávé ma is ugyanazzal a gondossággal készül, mint évszázadokkal ezelőtt, és talán épp ez adja a varázsát.

A lassú főzés, a hab kialakulása, az apró kortyok mind egy közös élményt idéznek: a lelassulás, a kapcsolódás örömét. És persze azt a pillanatot, amikor a csésze alján maradó mintákból valaki jövőt olvas, mert a török kávé nemcsak íz, hanem történet, amely összeköt múltat és jelent.

A török kávé a 16. században Jemenen keresztül érkezett az Oszmán Birodalomba, és hamar meghódította az ott élőket. A kávéházak a beszélgetések és közösségi élet tereivé váltak, majd az ital lassan a háztartásokba is bekerült. Innen indult világhódító útjára:

a kereskedőknek köszönhetően eljutott Európába is, ahol megteremtette a kontinens kávékultúrájának alapját.

2013-ban az UNESCO felvette a Szellemi kulturális örökség listájára, így december 5-e azóta világszerte a Török kávé napjaként ismert. Idén újabb mérföldkőhöz érkezett ez a hagyomány: a török kávé lett az első olyan török termék, amelyet az Európai Unió hivatalosan is „hagyományos termékmegnevezésként” jegyzett be.

Az eredeti recept

A török kávé igazi rituálé: a finomra őrölt kávét hideg vízzel – és ízlés szerint cukorral – egy apró rézedényben, a cezvében főzik. A lassan melegedő ital tetején kialakuló selymes hab a tökéletesség jele. A kávét apró porceláncsészékben kínálják egy pohár víz és egy szem lokum kíséretében, mert itt a kávé nem sietség, hanem élvezet.

Mindenütt másra esküsznek

Ahány vidék, annyi ízvilág. Az Égei-tenger partján mastixszal illatosított kávét kínálnak, Gaziantepben pedig a menengiç kávé különleges, terpentinpisztáciából készült változata vár. Keleten, például Mardinban vagy Şanlıurfában a mırra testesebb, erőteljesebb íze a régi idők emlékét idézi.

És ha elfogyott a kávé, jöhet a jóslás: a zacc mintái megmutathatják, mit tartogat a jövő. Ha Törökországban jár – a zaccból nyert jóslást próbálja ki – különleges élménnyel lehet gazdagabb.