A valenciai reptérre érkezve különös érzés kerít hatalmába. Mert egy olyan spanyol városban sosem ilyen a megérkezés. Mintha ciánoztak volna a reptéren:

nyüzsgő tömegnek, a csomagjaikkal ide-oda száguldó érkezőknek vagy izgatott indulóknak nyoma sincs. Most jövök rá, mi volt olyan furcsa a gép fedélzetén: szinte kivétel nélkül spanyolul beszéltek körülöttem az utastársaim, magyar szót nem hallottam sehol.

A tragédia közelsége miatt a turistahadak elmaradásának tényét erősíti az is, amikor a taxival a városba igyekszünk: mutatja a sofőr az oda-vissza vezető utat elválasztó kanálist, amely még mindig vastagon tele sárral, iszappal, törmelékekkel, miközben hozzáteszi, az utakat, amin most közlekedünk, két hete még szintén ugyanilyen vízkáosz uralta, a metró még most sem jár, a reptérre pedig kijutni vagy onnan elérni a várost – kizárólag gépkocsival, taxival lehet. A városban a tömegközlekedés pedig csak úgy-ahogy indult meg.

A hotelben a recepciós barátságtalanul fogad, kicsit bosszús, amiért nem értem a pergő spanyol nyelvet, amivel elmagyarázza házuk előírásait, ellenben

a városban tett első, ismerkedő sétánk alatt örömmel konstatáljuk, mindenütt béke, nyugalom honol, víznek, tragédiának nincs nyoma,

egy helyiekkel tele kávézóba beülve, utána isteni fagyit nyalogatva a huszonvalahány fokos napsütésben pedig már szinte élvezzük, hogy turistamentes övezetbe érkeztünk egy olyan városba, ami különben meg álomszép.

Ahol – a recepcióssal ellentétben – az emberek kedvesek, segítőkészek az idegennel, ahol a közelmúltban átélt tragédia után inkább előre néznek, mint hátra és ahol szeretik, támogatják a turistát, ha hozzájuk fordul akár egy szokatlan kérdéssel. Mindig veszek egy helyi képeslapot, ahová elvet a jósors, Valenciában sincs ez másként. Az esti díjátadó ünnepség előtt gyorsan még postaládát keresek. Nyerő tipp egy kutyáját sétáltatótól megkérdezni, hol lehetne feladni a lapot? Azt mondja, most csak a postahivatalban, mert a postaládákat nem ürítik, nincs ilyen szolgáltatás. Azzal már mutatja is az utat, és angolról spanyolra vált.

Egy idő után elvesztem a fonalat a nyüzsgő városi forgatagban, és kétségbeesésemben a járdaszéleken mindenütt lépten-nyomon található utcai lottóárusok egyikéhez fordulok.

Aki rögvest mutatja az utat. Majd a következő lottóárushoz érve azt veszem észre, hogy az odaint magához, és irányít tovább a posta felé. És ez így ismétlődik 50-100 méterenként, az árusok kézről kézre adnak, és mosolyogva mutatják az utat. Nyilván az első valahogy tudatta a többivel, hogy van itt egy fura turista, aki a postára menne – áncot alkottak, és egyemberként segített mind.

Közben konstatálom, hogy a spanyoloknál különösebben öltözködő nép napsütötte télvíz idején nem is lehet. Egyikük csizmában, bundában gyalogol, másikuk rövid ujjú pólóban, sortban, strandpapucsban várja, hogy a zebránál a lámpa zöldre váltson. És ami még szembeötlik, hogy senki nem siet.

Kávézók teraszán, bisztrók mélyén ücsörögnek ráérősen, legtöbbször nem egyedül, hanem ismerősökkel, kollégákkal, barátokkal és beszélgetnek egymással, közösen töltik az időt.

És ezek még csak nem is az esti lazulás órái – akkor az egész város más képét mutatja. Olyankor az utazó biztos lehet abban, itt soha senki nem tér nyugovóra, hajnalig mulatnak minden áldott nap a helyiek, és nyilván egy korareggel bezáró bárból indulnak másnap a dolgukra.

Az sem hétköznapi az idegennek, hogy éjjel mennyi minden tart nyitva a városban.

A szállásunk például egy olyan negyedben található, ami orvosi klinikákkal, szépészeti centrumokkal tele, és amikor éjjelente, 22 óra után, gyalog sétálunk a hotel felé, közben azt látjuk, az emberek sorban térnek be fogászati beavatkozásra, plasztikai rendelőket keresnek fel.

Bár a város igazi turistalátványosság értékeit – a belvárost, az óváros meseszép épületeit – egyáltalán nem érintette az árvíz, azonban

a Valencia nevet annyiszor hallották a híradásokban az utazást tervezők, hogy aki csak tehette, eltolta az odautazását későbbi időpontra, vagy inkább máshová váltott jegyet.

Mi is kutattuk ugyan a természeti katasztrófa nyomait, azonban egy szerencsés város(át)tervezésnek köszönhetően minden megmenekült a városban, ami érték. Ugyanis, mint hallottuk helyi idegenvezetőnktől,

az 1957-es nagy árvíz után a várost kettészelő Turia folyót elterelték, új medrét pedig jóval lejjebb, a déli területek felé építették ki, az eredeti folyómederben egy igazi zöldfolyosót alakítottak ki,

árnyas parkokkal, narancsfaligetes sétányokkal, kerékpárúttal, futópályával, egyéb sportpályákkal, játszóterekkel, kutyasétáltatóhelyekkel. Ottjártunkkor ugyan az egykori folyómeder közepén ott árválkodott némi bugyborékoló víz kíséretében egy menő járgány – azonban ez csupán egy sportesemény szponzorjának bemutató autója volt, amely a városlakókat hangolta és buzdította a hétvégén megrendezésre kerülő Valencia maraton futóversenyre.

A város különben varázslatos keveréke a történelemnek, a modernitásnak és a nyugalmas életérzést hirdető mediterrán életstílusnak. Messze földön ismert gazdag kultúrájáról, gyönyörű épületeiről és isteni gasztronómiájáról.

Idegenvezetőnk elsőként a Ciudad de las Artes y las Ciencias-hoz kalauzolt minket. Ez az utazónak kissé kacifántos elnevezés egy olyan modern épületegyüttest takar a volt folyómeder szélén, amit nem lehet eltéveszteni, mert gyakorlatilag mindenhonnan szembeötlő. Santiago Calatrava építész munkája, és ez a város egyik legikonikusabb látványossága. Benne található egy IMAX mozi, egy bődületesen hatalmas óceánárium a világ össze halaival, vízi emlőseivel és más tengeri élőlényeivel, a város Tudományos Múzeuma és a híres valenciai Operaház.

Lóhalálában – szabadidőnek ugyanis híján vagyunk az esti nemzetközi turisztikai rövidfilmfesztivál díjkiosztójának okán – átvágtatunk a hangzatos La Lonja de la Seda területén, ami tulajdonképpen egykor a gótikus selyembörze volt, ma az UNESCO világörökség része, és a város gazdag kereskedelmi múltjáról tanúskodik. Majd még útba ejtjük a város gótikus stílusban épült katedrálisát, amely lenyűgöző méretű, számos kincset rejt.

Szerencsére arra azért szorít egy szűk félórát idegenvezetőnk arra, hogy

felfedezhessük a Mercado Central-t, azaz a város nagycsarnokát, mert ez az a középkorban is már működő piac, ami mindenkor a város teste-lelke volt: itt gyűlt össze, itt találkozott a város apraja-nagyja, miközben beszerezték a napi megélhetéshez szükséges, legtöbbjében helyi termékekből kínált húst, zöldséget, gyümölcsféléket, sokszor viszont messze földről, hajókon érkező hozott, különleges, egzotikus portékát.

A világ legjobb turisztikai rövidfilmjeit díjazták a World Tourism Film Awards-on, amelynek az ünnepélyes díjkiosztógáláját tartották az Alameda Palota rendezvénytermében. Itt abban a megtisztelő helyzetben lehettem, hogy a nemzetközi zsűri magyar tagjaként részt vehettem a díjkiosztó gálán, amely ugyan korántsem olyan fényesre és pompásra sikeredett, mint a korábbi díjkiosztók, de erről nem a fél várost elöntő özönvíz tehetett, hanem a város vezetőinek hozzáállása a rendezvényhez.

Ugyanis egy héttel annak megrendezése előtt a városatyák visszakoztak, és közölték, ők inkább lefújnák ezt a turisztikai fókuszú ünneplést, mert Valenciának most nincs szüksége ilyen jellegű promóra. Pedig ha valamikor promotálni kell egy turisztikai desztinációt, az pontosan egy olyan helyzet, amibe a spanyol tartományi székhely került a Dana hurrikán látogatásának köszönhetően.

Szerencsére helyi sikeres üzletemberek nem osztották a városvezetők véleményét, nagygyorsan összefogtak annak érdekében, hogy eljöhessenek hozzájuk a bírák és a díjazottak – így megtarthatták rendben a városnak egyértelműen pozitív turisztikai promóciót jelentő eseményt.

Amikor a Valencia-Budapest fapadoson hazafelé mellém telepedtek útitársaim, egy fiatal spanyol pár, rögtön arról érdeklődtek, amikor megtudták, hogy hazafelé tartok – milyen Budapest? Illetve elárulták, ők

azért utaznak a magyar fővárosba egy hosszú hétvégére, mert Valencia déli részéről érkezve, a drámai napokat szeretnék maguk mögött hagyni, elvegyüljenek az adventi vásárunk valamelyikében, megkóstoljanak helyi különlegességeket, és közben essen a hó, mert olyat még sose láttak.

Nem akartam őket elkeseríteni, hiszen nálunk, Pesten is ritka vendég a havazás. De azon a hétvégén láss csodát: vasárnap hajnalra nagy pelyhekben esni kezdett. Igaz, nem tartott sokáig, Holle anyó csak egy keveset szórt le a paplanja pelyhéből, de ahhoz épp elegendőt, hogy egy kis ízelítőt kapjon a fiatal spanyol pár abból, milyen is az igazi tél Budapesten.