hirdetés
hirdetés

Miskolctapolca és a „posztfordista” turizmus

Miskolctapolca Miskolc belvárosától délre, a Bükk-hegység délkeleti peremén egy völgykatlanban terül el, ahol Magyarország egyetlen meleg vizű, kis folyója, a Hejő ered. Kellemes klímájához az is hozzájárul, hogy a meleg vizű forrásoktól páradús völgyben mocsári ciprusok, lehajló lombú szomorúfűzfák, égerfák zöldellnek, s a katlant hatalmas tölgyerdők övezik.

hirdetés

Ha Miskolctapolcát meglátogatjuk, az élményturizmus fő attrakciója az 1959-ben megnyitott termálvizes Barlangfürdő, amely világszínvonalú szolgáltatást nyújt: számos földalatti, vizes barlangtermével, termál-medencéivel, és a barlangfürdő előtti stranddal, élménymedencékkel. A miskolctapolcai Barlangfürdő a szó szoros értelmében párját ritkítja, mert a világon csak elvétve, Dél-Afrikában, illetve Kanadában akad egy-egy ehhez hasonló, aktív hidrotermális barlangfürdő. A világ más barlang-fürdőiben vagy a barlang mesterséges, vagy a víz van felmelegítve, illetve a fürdőbe vezetve máshonnan, tehát vagy nem aktív termálvizes forrásra épül a fürdő, vagy a barlangja nem természetes hidrotermális képződmény. Ilyen értelemben a miskolctapolcai élményfürdő unikum, Európában egyedülálló szenzációs adottság, amely példamutató módon van hasznosítva: balneológiai gyógykezeléstől, a színvonalas gyermek-strandolási létesítményektől a földalatti örvénymedencékig, víz alatti és vízfeletti masszázs sugarakig, a vizuális élményt nyújtó világítási meg-oldásokig, látványos sziklafalakig.

Azonban a Barlangfürdőt elhagyva, Miskolctapolcán a langyos vizű Csónakázó tavon és a termálvízforrásra épített hangulatos kis Hattyú-tavon, valamint a Sajó felé igyekvő Hejő-patakon és az ősparkon kívül nem igazán akad, természeti és turisztikai attrakció. Nem volt ez mindig így. Az 1960-as 1970-es években a miskolciak számára fogalom volt az 1938-ban létesített tapolcai strandfürdő, amely „überelte” az akkor Magyarország második legnagyobb, hatalmas iparvárosának másik két strandját; a hideg vizes diósgyőri strandot, és a selyemréti „villanytelepi” vagyis az Augusztus 20. városi strandot. Az egész meleg vizű Hejő-patak gyakorlatilag átfolyt a strandon, a legtökéletesebb, természetes vízforgatást jelentve. Ez a csodálatos strand ma már évek óta pusztulófélben, bezárva van. A tapolcai ősparkban állt a mára lebontott, hangulatos, szalmafedeles Anna étterem kerthelysége a Csónakázó-tó mellett, és két, 1969-ben szintén megszüntetett tavacska, a Kis-tó és a Görög-tó. Ez utóbbira Szeghalmi Bálint tervezte a cölöpökön álló fürdőépületet, amely 1938-tól Miskolctapolca jelképe volt néhány évtizeden át. Jóllehet a jelenlegi Barlangfürdő szabadtéri, kibővített részén újraépítettek egy hasonló, medencére épített csúcsos tetejű épületet, ez nem az „igazi” ahogy látni fogjuk.

Wikimedia Commons
Wikimedia Commons

Az 1960-as években a barlangfürdőben és a hozzá csatlakozó két termálmedencében lézengtek a vendégek. Az 1960-as, 1970-es években ugyanis Magyarországon a fordista, ipari, vagy fogyasztói társadalom igényeinek megfelelően a mennyiségi szemlélet uralkodott. Mindenki színes televíziót, hűtőládát és gépkocsit szeretett volna venni. A turizmusban mindenki olyanokat akart látni, mint az Eiffel-torony, a Big Ben, a Colosseum, a Mona Lisa, vagy a Milói Vénusz. Nem beszélve a piramisokról, a Taj Mahalról, vagy a kínai Nagyfalról. Nem is volt könnyű az akkori „vasfüggöny” mögül megszerezni ezeket a turisztikai trófeákat.

A miskolci nagy tömegek a belföldi turizmusban, ha strandolni akartak, nem a Barlangfürdőt látogatták, ahol a kavicsos sziklás barlang aljzaton az ember a lába alatt érezhette a mélyből felszálló termálvizek forrásait, ahol a barlang csendes, alig megvilágított félhomályában valóban olyan érzése volt, hogy az érintetlen természetben fürdik az alvilági vizekben, és mégis kellemesen. Nem! Aki strandolni akart, az a tapolcai strandra ment, ahol tömegek ugrálhattak, úszkálhattak a kellemes, kristálytiszta termálvizű medencékben, napozhattak, fagylaltot nyalhattak, sört ihattak, lángost ehettek, zenét hallgathattak, focizhattak. Mindezeket nem tehették meg a Barlangfürdőben; nem is ment oda senki. A Tavi-fürdőben sem tehették meg mindezt, ott „csak” fehér tündérrózsák és békák között úszkálhattak a kellemesen langyos kristálytiszta vízben, miközben látták és érezték a föld mélyéből felszálló gyógyvizet a kavicsos aljú medencében, egy mini Hévízi tóban. A különleges – ma már megfizethetetlen, pontosabban szinte elérhetetlen – élményekre akkor még nem volt igény, a turizmus, akárcsak a gazdaság, a tömeges igényeket kielégítő mennyiségi szemléletre állt rá, annak megfelelő szolgáltatásokat nyújtott.
Hovatovább, ahogy lassan egyre több családnak lett színes televíziója, autója, mélyhűtő ládája, ahogy egyre többen látták Európa és a világ nevezetes épületeit, múzeumait, a fordista, fogyasztói társadalmat kezdte nálunk is felváltani a posztfordista társadalom, amely más fogyasztói igényekkel állt elő. Ezt a társadalmat információs társadalomnak nevezzük, s a benne felgyorsuló mozgás nem csak a demokráciával garantált határ-átjárhatóságnak, hanem az elektronikus világhálónak is köszönhető. Most már olyasmiért kezdtek fizetni az emberek, hogy például egy hídról a mélybe vethessék magukat (normális esetben persze egy gumikötéllel a bokájuk körül), egy nádasban vagy egy erdőben madárcsivitelést hallgathassanak, vagy, hogy egy régi, földpadlós parasztházban, ahol még fürdőszoba sincs, eltölthessenek egy kényelmetlen éjszakát. Természetes, hogy akik ilyen különleges minőségi élményekre vágytak, elkezdték felfedezni annak a varázsát is, hogy földalatti vizekben fürödhessenek. Az 1970-es években egyre többen – elsőként a világjáró lengyel csoportok – kezdték felkeresni a Barlangfürdőt. Hovatovább lehetetlen volt bejutni a fürdőbe, mert százméteres sorok álltak előtte, egyszerűen nem fértek be a látogatók. Bővíteni, újítani kellett tehát. Az is természetes, hogy a tisztiorvosi szolgálat nem engedhette meg, hogy kavicsos aljú legyen a barlang, vagy sziklás legyen a barlangfolyosó víz alatti fala; azokat a tisztíthatóság és a balesetveszély elkerülése érdekében ki kellett csempézni. Ennyi fürdőző ember mellett elengedhetetlen lett a klórozás, a járványveszély kiküszöbölése érdekében. Az 1970-ben elvégzett első bővítés során a Barlangfürdő szabadtéri medencét is kapott, a jellegzetes beton fél-hengerrel, amely szinte kiáll a fürdő felé magasodó Várhegyből. Ennek érdekében elbontották a tapolcai üdülőhely jelképét, a Tavi-fürdőt és betemették a Kis-tavat is! Ekkor ez a betonhenger vette át a tapolcai szimbólum szerepet a fából épített, csúcsos Tavi-fürdő épületétől.

Az 1990-es években elkezdett átépítés során 2002-re lassan meg-született a felújított Barlangfürdő, amelynek a külső strandja élmény-medencékkel bővült. A barlang fürdőzés céljára újonnan megnyitott, és kiépített belső járataiban fényhatások, hanghatások, whirlpool-ok, jakuzzik, sárkányfejes, vízsugaras dögönyözők szolgálják a fürdőzők kényelmét. Tényleg, csodálatos élményfürdő vált a Barlangfürdőből. De. Elvesztette a természetességét; ma már egy hollywood-i, világ-színvonalú attrakció, amelyben nem érezni a világviszonylatban való egyediségét, különlegességét, hogy ez egy aktív hidrotermális barlang-fürdő, amelyből nincsen több. Ez most már olyannak tűnik, amelyből „tizenkettő egy tucat”; vagyis mesterségesnek – mint a Vidámparkban a Szellemvasút – még ha felsőfokon is!

Nehéz dolog ebben állást foglalni: helytelen, vagy helyes dolog volt a Barlangfürdő átépítése? Hiszen tény, hogy a látogatószám növekedését kezelni kellett, és az sem járható út, hogy a természeti szépségeket, adottságokat a természetvédelem nevében elzárják a társadalom elől. A nagy nemzeti parkok világszerte úgy oldják fel ezt a dilemmát – nálunk is –, hogy honey pot-okat vagyis a rovarok (jelen esetben a turisták:-) elfogására, kiszolgálására, egy helyben tartására szolgáló „mézes bödönöket” létesítenek. Ezek a mézes bödönök a turista látogató-centrumok a nemzeti parkoknak azon területein, amelyeket nem zárhatnak el a világ elől, amelyeket be kell mutatni. De akkor már úgy mutatják be, hogy egyrészt: a turisták szem előtt legyenek, másrészt, a védett terület egészét ne barangolják be, hanem csak a honey pot, a mézes bödön környékét, azaz a látogató centrumot. Az 1970-es években a világhírű, horvátországi Plitvice mésztufa-gát vízesésekkel tarkított gyönyörű tavaiban még fürödhettek a turisták, sátorozhattak a területen. Ma már fakorlátokkal körbevett, vagy egyenesen fából ácsolt ösvényeken, hidakon közlekedhetnek a tavak és vízesések között, felügyelet mellett. Szintén a volt Jugoszláviában, a mai Szlovéniában, az 1970-es években a Júliai-Alpokban még oda lehetett menni a Száva folyó forrásához, ahol egy 50 méter magas dolomit sziklafalból egy egész folyónyi víz zuhogott le; oda lehetett állni a minden hangot elnyomó „dörgő füst” mellé, életre szóló élményt szerezve. Ma már – balesetveszély elhárítás miatt – csak 50 méteres távolságból szem-lélhető ez a természeti érték is, egy biztonságos honey pot-ról. De ilyen honey pot a hortobágyi Kilenclyukú-híd, vagy a Bugaci csárda környéke, ahol vagy koncentráltan mutatják be a védett terület értékeit, vagy a látogatókat kordában tartó, szervezett kirándulásokat vezetnek a szigorúan védett, de mégis kötelező bemutatásra ítélt területekre.

Hogyan védjük meg egyedülálló természeti értékeinket az élményturizmusra „utazó” látogatók általi túl-használattól? Gondoljunk a Hévízi-tóra, a mely a világ legnagyobb meleg vizű forrástava, s ma már kezdik teljesen ellepni a fürdőépületek és a csőrendszerek, ezzel mesterséges hatást keltve! Az 1980-as évek elején a Hévízi tóban még kétméteres vízisiklóval is szembetalálhatták magukat a gyanútlan „fordista” turisták, holott akkoriban még nyilván nem a posztfordista, minőségi kalandturizmust keresték! Másfelől, hogyan használjuk ki az olyan adottságainkat, amelyek alul-használtak a lehetőségekhez képest? Gondoljunk Közép-Európa legnagyobb tavára, a gyönyörű Balatonra, amelynek partjain az egykori vállalti üdülők és a tanácsi strandok 30-40 éves „retró” infrastruktúrája rozsdásodik és korhad. Van kihívás bőven Magyarországon is!

Ezekre olyan elméleti, akadémiai ismeretek segítségével tudunk gyakorlati megoldásokat találni, mint a fenntartható turizmus, az élmény-menedzsment, a látogató-menedzsment, a kreatív turizmus, a turizmus stratégia-alkotás, a turizmuskutatásra koncentráló projektmenedzsment, a wellness- és az egészségturizmus-szervezés tudománya.

Dr. Tózsa István, tanszékvezető, BCE Gazdaságföldrajz Tanszék
a szerző cikkei

hirdetés
Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés
hirdetés

Találkozzunk a Facebookon!

Kiadónk társoldalai