Nemrégiben az a hír járta be a világsajtót, hogy Róma egyik legfelkapottabb helyszínén, a Spanyol lépcsőkhöz közeli fagylaltozóban 20 ezer forintnak megfelelő eurót számoltak fel brit turistáknak néhány gombócért. Még az olasz főváros polgármesterét is megdöbbentette a helyi üzletpolitika, ezért személyesen kért bocsánatot a szigetországi városlátogatóktól.

Az ókori Rómában nem keltett ekkora felháborodást a drága élvezet, elfogadott volt ugyanis, hogy a fűszerekkel és gyümölcsökkel megbolondított jég vagy hó csak a kiváltságosok osztályrésze. Néró császár valódi ínyencnek számított: több száz kilométerről is képes volt jeget hozatni, hogy elkészíttesse a mézzel, ibolyával, fahéjjal és gyümölcsökkel kevert fagylaltféleséget. Luxusnak számított a hideg csemege az ötezer évvel ezelőtti Kínában is, ahol hóból, tejből és gyümölcslevekből keverték össze a ma inkább sörbetnek, mint fagylaltnak nevezett különlegességet.

Marco Polo éppen kínai utazása során ismerkedett meg és hozott magával fagylaltrecepteket, hogy aztán egész Itáliában elterjedjen a hűs nyalánkság készítése és fogyasztása. Az előállítási technológia kezdetben meglehetősen körülményes volt: mély vermekben tárolták a havat és a gleccserjeget, hogy azt ízesítsék. Az 1500-as években egy szicíliai cukrásznak támadt az a korszakalkotó ötlete, hogy elkülönítse a masszát a hűtő közegtől, vagyis hogy a fagylaltkészítő edényt hűtse le, ne pedig a belevalót.

A hideg nyalánkság rajongóinak leginkább a szintén szicíliai származású Francesco Procopio előtt kell fejet hajtaniuk. A Párizsban élő cukrász 1686-ban nyitotta meg Procope nevű még ma is működő kávéházát, ahol – mivel kiváló limonádét készített – kezdetben csak citromfagyit szolgált fel vendégeinek, akik közül gyakorta kóstolgatta a különlegességet Voltaire, Rousseau és Diderot is. A hűsítő ízletesség akkor válhatott tömegcikké, amikor az ipari forradalom a konyhába is betört.

A gépesítéssel a fagylaltkészítés központja átkerült Amerikába. Nancy Johnson, egy philadelphiai háziasszony találta fel 1846-ban a kézzel hajtható fagylaltgépet, amelynek jéggel bélelt tartályában forgott egy kisebb – ez utóbbiban hűlt és a gép karjának tekerésével keveredett a massza. Innen már csak egy lépés volt az üzemszerű gyártás, amelyben Harry Burt járt az élen. Az újító cukrász youngstowni gyárában az 1920-as években kísérletezte ki a pálcikás megoldást. Csokoládémázzal öntötte le a jégkrémet, és a tesztalanyként használt lánya szerint bár az ízével nem volt gond, a nehézkes elfogyasztásával annál inkább.

A végső megoldáshoz az ötletet a kisfia szolgáltatta, aki maszatolás ellen a jégkrémbe helyezett pálcikát javasolta, így az édesség könnyedén ehetővé és hordozhatóvá vált. Nem csak az előállításban, a marketingben is jeleskedett Harry Burt, aki mozgó járművekről (triciklikről, kisebb kocsikról) árulta az egyre népszerűbbé vált jégnyalókát. Európában sem kellett sokat várni a tömeggyártásra. A harmincas években olyannyira felkeltette az édesség a nürnbergi Theo Schöller vállalkozókedvét, hogy fivérével gyárat alapított.

A kis üzemben kezdetben kézzel öntötték formába a jégkrémet és helyezték bele a pálcikákat. Naponta 10-12 ezret gyártottak és manuálisan csomagolták viaszos papírba, illetve arany- vagy ezüstszínű fóliába. Ma a zárt technológiai rendszerben készülő hűs nyalánksághoz nyers tejet, tejport, cukrot és savóport is használnak. A masszát főzés után homogenizálják, pasztörizálják, majd lehűtik mínusz 35 fokra.

A cégek számára nem annyira a gyártás, mint inkább a szállítás költségei okoznak fejfájást, a gyártósorról lekerült terméket ugyanis olyan autókban kell eljuttatni az üzletekbe, amelyekben tartható a jégkrém állagának megőrzéséhez szükséges hőmérséklet. Az, hogy mekkora üzlet manapság a dobozba zárt fagylaltgyártás, jól mutatja, hogy a Nestlé termékeket is gyártó észak-yorkshire-i R&R Ice Cream céget nemrég 715 millió fontért vásárolta meg egy francia kockázatitőke-befektető cég.