ht Mit csi­nál­tak a Szán­tók Battonyán?

– A csa­lá­di le­gen­dá­ri­um sze­rint a Szánthók – ak­kor még th-val –, amo­lyan hét­szil­va­fás kis­ne­me­sek vol­tak. Nagy­vá­rad kör­nyé­ké­ről köl­töz­tek a dé­li or­szág­rész­be, a tö­rök dú­lás után ide­te­le­pí­tett szer­bek­kel együtt. Na­gyon jó föl­dek vol­tak er­re­fe­lé, s igen ha­mar, az 1870-es évek­ben meg­épült a Sze­ged, il­let­ve az Arad fe­lé me­nő vas­út is: a nul­lá­ról in­dult te­le­pü­lés ha­mar be­né­pe­sült. A vá­ros­nak he­ti­lap­ja volt, nagy­apám test­vé­re a battonyai vo­nós­né­gyes­ben ját­szott, le­gény­egy­le­tek, kö­zép­is­ko­la mű­kö­dött.

ht És mit csi­nált a nagy­bá­csi, ami­kor le­tet­te a vo­nót?

– A csa­lád, mond­hat­ni, kü­lön­bö­ző­sé­gé­ben volt egy­sé­ges: ok­le­ve­les bá­ba, vé­dő­nő, asz­ta­los, fa­ke­res­ke­dő, pos­tás. Apám 16 éves ko­rá­tól kezd­ve dol­go­zott: tég­la­gyá­ri csil­le­to­lo­ga­tó­ból lett kö­zép­is­ko­lai ta­nár. Egyik nagy­apám pos­ta­vo­nal-fel­vi­gyá­zó volt, hí­res, nagy uta­zó. Egy­szer, szin­te nem is hit­tük, de el­ju­tott egé­szen Tol­na me­gyé­ig. So­kat me­sélt ka­land­ja­i­ról. És meg­volt ne­ki a Vi­lág­já­ró So­ro­zat, s ab­ban a Kí­nai ka­lóz­vi­ze­ken cí­mű könyv. Ez volt gye­rek­ko­rom leg­iz­gal­ma­sabb ol­vas­má­nya. Es­tén­ként el­kép­zel­tem, ho­gyan tá­mad­ják meg a Malakka szo­ro­son át­ha­jó­zó­kat a ka­ló­zok. Kell-e mon­da­nom, mit érez­tem, ami­kor há­rom év­vel ez­előtt el­ju­tot­tam Malakkába?

ht És mi­ért ha­józ­tál át Sze­ged­re?

– Ki­csi lett Battonya, s fél­tem, hogy nem vesz­nek fel egy ren­des egye­tem­re. Nem va­gyok egy kap­ko­dós tí­pus, ezért ta­lán au­gusz­tus 29-e is volt már, ami­kor meg­osz­tot­tam gond­ja­i­mat apám­mal, aki­vel az­tán más­nap fel­száll­tunk a fél ha­tos vo­nat­ra, hogy szep­tem­ber el­se­jé­re gim­ná­zi­u­mot ke­res­sünk Sze­ge­den. A tro­li­val be­men­tünk a vá­ros­ba, s meg­kér­dez­tük: mer­re van a leg­kö­ze­leb­bi gim­ná­zi­um. Ott meg szem­be­jön egy em­ber, mond­juk, nem tud­ja-e... Tud­ta, ő volt az igaz­ga­tó.

ht És Pécs­re?

– Ott in­dult an­gol–ma­gyar szak. Vi­szont meg­döb­ben­tett, men­­nyi­re má­sok a du­nán­tú­li em­be­rek. Az Al­föld­ön min­den és min­den­ki egye­nes. Battonyát rá­adá­sul had­mér­nö­kök épí­tet­ték, pár­hu­za­mos és me­rő­le­ges utak ke­resz­te­zik egy­mást, min­dent be­lát­ni. Az itt élő szer­bek­nek, ro­má­nok­nak és ma­gya­rok­nak nem kel­lett meg­ta­nul­ni­uk, mi az, hogy to­le­ran­cia, ők esze­rint él­tek. De a Du­nán­túl egy dom­bos táj, bo­nyo­lult em­be­rek­kel. Hat évig vol­tam egye­te­mis­ta; gyö­nyö­rű lá­nyok, jó bü­fé, fél évig ösz­tön­díj­jal „cse­re­di­ák” le­het­tem Wa­shing­ton DC-ben – szó­val re­me­kül érez­tem ma­gam.

ht Eh­hez ké­pest várt a ta­lán ke­vés­bé szó­ra­koz­ta­tó „mun­ka világa”. Ki­tö­ré­si pon­tok?

– Sze­re­tek utaz­ni. Ázsia a szí­vem csücs­ke. Thai­föld­ön vol­tam, La­oszt te­her­au­tón jár­tam be. A Mekong men­tén kis fal­vak­ban éj­sza­káz­tunk, ahol es­te­fe­lé ki­kap­csol­ják az agg­re­gá­tot, s min­den sö­tét­be bo­rul. A vi­lág va­rázs­la­tos vé­ge. S el­ju­tot­tam Hongkongba, Bur­má­ba, Malayziába, Kam­bo­dzsá­ba és a Fü­löp-szi­ge­tek­re is.

ht Ahogy így vé­gig­né­zem uta­dat, az a Mi­kes La­pok­nál mon­dott „nem volt szán­dé­kom, hogy új­ság­író le­gyek” mint­ha nem jött vol­na be.

– Nem, hál’ is­ten. Ma már tu­dom, hogy va­ló­já­ban min­dig is va­la­mi ilyes­mit sze­ret­tem vol­na. Itt min­den együtt van: kell né­mi in­tel­lek­tus, írás­kész­ség, kre­a­ti­vi­tás, rá­adá­sul en­nél a lap­nál az uta­zás­hoz is kö­zel ke­rül­tem – azt hi­szem, meg­ér­kez­tem.