A különlegesen tartós, de könnyű anyagból készült lufikhoz szükséges héliumot már beszerezte, jelenleg az indulás előtti utolsó előkészületeket végzi. Ez főleg az uralkodó széljárások, a hőmérsékleti- és csapadékviszonyok elemzését jelenti. Egy flexibilis haladási, süllyedési és sebességi menetrendet is készítenek, mellyel az adott útvonalon és magasságban repülő gépeket el tudják kerülni. A ballon repülésére a körzeti repülésirányítás is felhívja majd a többi gép pilótái figyelmét. A 30 méter magasságú 370 darabból álló színes ballon fürt a hozzá erősített mentőcsónakot valamint az utast és a nem kevés rakományt 18-20 ezer láb magasságba tudja emelni, ahol már gyakorlatilag csak a szél erősségétől, irányától és a hőmérséklettől függ a haladása. A szél várhatóan a ballonokat sokkal előbbre tolja majd a csónaknál, melynek a sebesség mellett a stabilitását is meg kell tartania.

Az zuhanás királya is segíti a kísérletet

Egy korábbi kalandor, Joe Kittinger, aki a „zuhanás királya” néven vált híressé szintén segíti az akció sikerét. Kittinger 1960-ban - igaz, nem kis ballonokkal - kísérőjével együtt 31.000 méterre emelkedett, majd onnan kiugorva bár csak félúton nyitott ejtőernyőt, mégis sértetlenül ért földet. A pilóta nem elégedett meg ennyivel, az ugrás után nem sokkal elsőként repülte át az Atlanti Óceánt nagyméretű héliumos gázballonnal. Ugyancsak Kittinger segítette a közelmúltban Felix Baumgartnert, akinek sikerült Kittinger magassági és ejtőernyős rekordját megdöntenie, és 39.000 méterről hosszas szabadesés után sikeresen földet ért.

Trappe és Kittinger jelenleg gőzerővel dolgoznak a „kisballonos” út sikerén, mely a gondos tervezés ellenére sem teljesen veszélytelen. Hasonló soklufis kísérletek során eddig öt gyakorlott kapitány vesztette életét az Atlanti-óceán felett. A mostani kísérlet sikere mellett szól, hogy Trappe már több sikeres „kisfürtös” ballonozáson túl van, átrepülte a La Manche csatornát és egyszer az Alpok hegyeit is Franciaországból, Olaszországba. Igaz, akkor kosár, nem pedig csónak volt a lufikra erősítve. Habár ezek viszonylag rövidebb távok voltak az óceánhoz képest, a széljárás azonban mindkét útnál nehezítette a repülést.

A jelenlegi felszereléssel már tavaly a Mexikói-öbölben több repülést is sikerrel végrehajtott. A járművet az USA Polgári Repülési Igazgatósága is engedélyezte. Technikailag az is megoldott, hogy ha valami műszaki hiba miatt le kell szállni a tengerre, a lufikat leoldják és a csónak motorral haladhasson tovább. A lufik nélküli manőverezést szintén kipróbálták már a Mexikói-öbölben. Az átkelés komoly személyi felkészülést, tréninget követel. Az alvás az „utazó magasságon” korlátozott, hiszen a haladás intenzitását, irányát folyamatosan ellenőrizni kell. A repülő csónakkal a leszállás helyének megválasztása és a landolás végrehajtása szintén komoly feladat. A landoláshoz speciális nyomáscsökkentő eljárást dolgoztak ki. Trappe szerint az átkelés során a csónakos lufis járművet Norvégiától Észak-Afrikáig gyakorlatilag bárhova sodorhatja a szél, a szivárvány minden színében pompázó „Rainbow Flight” kb. 5-6 napos utazás lesz.