„Asztalkendővel fedett mellét jól nekivetette az asztalnak, amíg a levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a szörtyögés... Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybe lábadt a szem, elfulladt a lélegzet...” – így emlékezett Krúdy Gyula 1917-ben arra a nagyevőre, akinek a puszta „látványára” bárki étvágya visszatért. Pedig a fenti úr nem hivatásos volt, a profikat a kirakatokba elhelyezett asztalok mögé ültették eleven plakátnak, élő reklámnak, az elhaladókat vagy bámészkodókat ily módon becsalogatva.
Itt az „ámerikás” magyar! Hortobágyi Géza egyenesen Amerikából érkezett Budapestre, hogy végül kirakatevő váljék belőle. Egy göcseji kisfaluból „tántorgott” ki feleségével még a múlt század elején fedélzetközi utasként. Kint sem sikerült karriert csinálnia: Pennsylvaniában, Harrisburgban sok száz magyarral egyetemben egy óriási dohánygyárban látástól vakulásig töltötték a cigarettát. Nem voltak túlfizetve, de a takács szakmájú Hortobágyi Géza itthon sem tudott egyről kettőre jutni. Egyhamar kiderült, „Ámerikában” is nehéz a boldogulás 1909-ben kislányuk is született, így a felesége beláthatatlan időre kiesett a munkából. Döntöttek, hazautaztak. Mindezt ma az unoka, Beledi András meséli, akinek édesanyja volt az a bizonyos kint született kislány. Nagypapája még időben hazatért, hogy ne késse le a világháborúba induló csatlakozást. Harcolt, de szerencsésen megúszta. Más munka híján a békeidők beköszöntével jelentkezett kirakatevőnek. Az „amerikás magyar” világlátott embernek számított, néhány angol szó is ragadt rá, a külseje is épp megfelelt.
A pecsétes fehér ing az igazi! Mint Andrástól, az unokától megtudom, heti részletre vásároltak a házalótól két vég fehér sifont, ebből varrt a mamája ingeket, mert a fehér ing előírás volt. Ezen látszódhatott a roppanós debreceni paprikás „fröccse”, a szépen karbantartott bajusz morzsás-zsíros csillogása. Géza papa különben „álláshalmozó” volt. Dolgozott a Ferencvárosban, máskor meg a Tabánban, legjobban a terézvárosi búcsút szerette, mert a látványos forgatag ezreket vonzott, itt a lacikonyhások hadánál birkózott a közönség szeme láttára a hurkákkal, kolbásszal.
Mindent helyben a gyomornak, semmit a családnak Napidíjat kapott, pénz kellett a család fenntartásához, de ételt sosem vihetett haza. A tányérokról összekotort ételmaradékért, az otthagyott húsdarabokért éjszakánként lovas kocsival jöttek a disznóhizlalók – ők vihették el mosléknak. Ha néha mégis lopva, a zsebbe rejtve előkerült odahaza egy-egy kolbászvég, örült a család, hiszen fenséges ízt adott a nagy fazék bablevesnek. A nagypapa szerencsére nem volt hízásra hajlamos, ráadásul a „szolgálat” csak az ebédidőre vonatkozott, estére már nem kellett produkálnia magát. Így reggel, este ledolgozta a fölösleges kalóriát: hol a hajnali piacon talicskázással, hol a pályaudvarokon szénlapátolással. Kidolgozott egy technikát is: tudott úgy enni, hogy közben semmi sem volt a szájában. A gazdasági válság idején rosszabbra fordult a helyzet a vendéglátós szakmában is. Üzletek zártak be, a fennmaradók nem az utcáról beesőkre, inkább a törzsvendégeikre számíthattak, így a kirakati pályafutás véget ért. Lánya, Klára időközben férjhez ment, kárpitos kisiparos férje szerencsére keresett annyit, hogy tudta a szülőket is támogatni. Hortobágyi Géza megkeseredett ember lett, haláláról egy újsághír számolt be 1938-ban: idős embert gázolt halálra a villamos a Nagykörúton, a Rókus kórházban halt meg. Beledi András már nem ismerhette a nagypapát. Mindössze egy fotó maradt róla, a hajón készült induláskor az Újvilágba. Viszont meggyőződése, hogy a kirakatevők világa visszatérőben van. Ráérő nyugdíjasként sokat sétál a Belvárosban. Nemegyszer látja, hogy nyitás után a teraszokon kint ül a személyzet, cigarettázik, kávézik, újságot olvas, jelezve, hogy a hely nem kong az ürességtől. Hiszen a mai vendéglátósok is jól tudják: a vendég oda ül be szívesen,ahol mások is helyet foglalnak.
Somogyi Márta
Vendég & Hotel
