Robert DeFeo 1965-ben vásárolta meg New York-i házát. A takaros épület a nagyváros Amityville városrészében, az Ocean Avenue 112. alatt volt. 1974. november 13-án azonban a családfő 23 éves fia, Ronald DeFeo hajnal negyed négykor hidegvérrel gyomron lőtte egy 0,35 kaliberű puskával 43 éves apját, 42 éves anyját, illetve négy testvérét, a 18 éves Dawn-t, a 13 éves Allisont, a 12 éves Marcot, illetve a 9 éves John Matthewot.

A Butch néven is ismert idősebbik fiú kezdetben tagadta a gyilkosság vádját, majd a rendőrségi tanúvallomás során áttételesen mégiscsak bevallotta a mészárlás tényét. A fiú a tárgyaláson azzal védekezett, hogy családját önvédelemből ölte meg, mert hálószobájában folyamatosan hallotta szülei ellene szövetkező hangját. Bár a bíróság elfogadta a védelem pszichiáterének, Daniel Schwartz szakvéleményét, hogy a töménytelen mennyiségben elfogyasztott LSD és heroin miatt Ronald súlyos antiszociális személyiségzavarban szenved, ám a bíróság szerint a vádlott elmebetegsége nem lehet kizáró ok, hogy a gyilkosságért ne ítélje el a fiút 25 évre. Az ítélet meghozatala után azonban sem a közéletben, sem szakmai berkekben nem ültek el az emberöléssel kapcsolatos viták.

Több szakorvosi és rendőrségi szakvélemény alapján ugyanis a kriminológusok úgy látják, hogy a gyilkosságokat nem követhette el egy ember. Erre utalhat egyrészt az a tény, hogy 1986-ban a Newday című újságnak adott interjújában a gyilkos azt állította, hogy húgával közösen követte el a rémtetteket, ám a kivégzéseket követően a tettestársát is megölte. Hasonló következtetésre jutott Ric Osuna újságíró is, aki miután többször találkozott a börtönben Butchhal, az elmebeteg férfi már azt állította, hogy a „gyilkosságot egy démonnal közösen, illetve annak befolyása miatt követte el”. Ezt a verziót támasztja alá a harmadik (valós!) történet is:

A gyilkosság miatt rendkívül olcsón kínált (80 ezer amerikai dollárért) DeFeo-házat 1975. december 19-én – 13 hónappal a kivégzés után – George Lutz és Kathy Lutz vásárolta meg, hogy ebben a holland gyarmati időket idéző épületben és a hátrahagyott DeFeo-féle bútorok között alakíthassák ki új otthonukat. A szülők természetesen magukkal hozták három gyermeküket (Daniel, Christopher és Melissa) illetve Harry névre keresztelt labrador fajtájú kutyájukat is. A família azonban nem sokáig maradt az Ocean Avenue 112. számú ingatlan tulajdonosa, ugyanis azt a beköltözéstől számítva 28 nappal később, pánikszerűen hátrahagyták az ott zajló paranormális jelenségek miatt.

A rendőrségi, szakorvosi és az egyházi megfigyelések, tapasztalatok által is megerősített Lutz família-féle, a családtagok által egymástól független narratívái és beszámolói a következő tényekből álltak össze: George minden nap, mindig a gyilkosság időpontjában (hajnal negyed négykor) egy külső erő hatására felkelt, hogy valamilyen késztetéstől vezérelve megnézze a csónakházat. A téli időjárás ellenére az ingatlant mindig poloska, hangya, harlekin katica és svábbogár rajok lepték el. Kathy állandó rémálmokkal küszködött, amelyben mindig a házban történt gyilkosságok játszották a főszerepet.

Az álmok ráadásul mindig abban a sorrendben jelentek meg, ahogy azt Butch hálószobáról hálószobára járva elkövette. A család gyermekei folyamatos hasfájástól szenvedtek. A háziorvos elmondása szerint a fájdalmak mindig ott keletkeztek, ahol a DeFeo gyermekeket eltalálta a golyó. George véletlenül felfedezett egy titkos szobát az alagsorban a polcok mögött, ahol a falakat vörösre festették. (A szoba létezése hivatalosan nem szerepelt a ház tervrajzán.) Ez a helyiség „a vörös szoba" néven vált ismertté, amely nagy hatással volt Harry kutyára is. (Az eb nem volt hajlandó a helyiség ajtaján bemenni, és mindig összehúzta magát, mintha valami baljós érzete lenne.)

A házban teljesen váratlan helyeken jelentek meg tapintásra hideg foltok, parfüm illatok és ürülékmaradványok. A szülők rendszeren látni véltek a kandalló környékén egy lángoló démont. A család 5 éves lánya, Missy, mindig egy képzeletbeli baráttal beszélgetett, akinek Jodie volt a neve. A gyermek elmondása szerint ez a lény egy disznószerű, izzó vörös szemű, alakváltó felhő volt. George számtalanszor ébredt olyan zajokra és hangokra (ajtócsattanás, zenekarhangolás, hörgés) amelyeket a család többi tagja és a kutya nem hallott meg.

Az asszony mellkasán többször is megjelentek olyan párhuzamos piros csíkok, amelyeket egy láthatatlan erő okozott. A férj meglepetésére Kathy többször lebegett fejjel lefelé az ágya fölött is. Volt olyan eset, amikor zöld színű, zselatinszerű nyálka szivárgott át a falakon és a kulcslyukon keresztül a szobákba. A nappaliban a falra akasztott feszület mindig savanyú szagot árasztott magából.

A kriminalisztikai és szakorvosi beszámolók szerint olyan esetről is beszámolt a család, hogy amikor George megbotlott a nappali sarkában felállított kínai eredetű díszoroszlánban, akkor a bokáján egy szabályos harapásnyom keletkezett. A család, a helyi Szent Szív parókián szolgálatot teljesítő Mancuso atya segítségével többször is végzett démonűzést otthonában, ám azok ellenhatásai sikertelenek maradtak. A szentelt víz kilocsolásakor egy erős férfihang mindig a „kifelé” és a „hagyd már abba” mondatot ordította. A pap arcán és kezén hólyagszerű, gennyes stigmák jelentek meg, amelyet az orvosi látlelet másodfokú égési sérülésként könyvelt el. A család 1976. január 14-én költözött ki pániszerűen otthonából.

Az eset annyira hihetetlen és felkavaró volt Amerika-szerte, hogy Jay Anson regényíró úgy gondolta, a történet megér egy könyvet. A szerző – miután felkereste a családot –, 45 órát kitevő hangszalagra rögzítette Lutzék beszámolóját. A történet hitelességének alátámasztása érdekében a szerző beszerezte a paranormális jelenségekről szóló egyházi, szakorvosi, pszichiátriai és rendőrségi nyomozati anyagokat, jelentéseket is. Meglepetésére ezek a beszámolók többé-kevésbé a Lutz család állításait, tapasztalatait igazolták. A rémregény 1977 szeptemberében jelent meg Az Amityville-i horror címen. A becslések szerint mintegy 10 millió példányban elfogyott műből 1979 és 2011 között tíz nagyjátékfilm is készült.

A helyzet pikantériája, hogy szintén otthonteremtési céllal a házat 1977 márciusában vette meg 55 ezer dollárért Jim és Barbara Cromarty. Mivel a könyv és a filmek hatására az elmúlt évtizedek alatt világszerte ismerté vált az épület, így a család tavaly úgy döntött, hogy otthonukból inkább egy olyan multimédiás központot alakítanak ki, ahol egy havi átlagkeresetért (2500 dolláros belépti díjért) cserébe bárki megtapasztalhatja a vérfagyasztó horrort. A vállalkozó szellemű család semmit sem bízott a véletlenre. A kor technikai vívmányainak (füstgép, vetítőgép, plasztikus falak, titkos hangszórók stb.) felhasználásával és segítségével ugyanis bárki beköltözhet a házba 28 napra, hogy megízlelhesse a vörösen izzó szemű démon kísértését. …