Hell energiaital-szpot |
Ügyfél: Hell Energy Kampánycél: 75 százalékos forgalomnövekedés, a termék szélesebb körben ismertté tétele, a kötődés és a márkahűség elősegítése Ügynökség: Republic Group Kreatívigazgató: Fabricius Gábor Art director: Szűcs Eszter Szövegíró: Budavári Dóra Produkciós cég: Cabaret Entertainment Rendező: Ungvári Dávid |
Énrajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába” – A pokol kapujának felirata Dante Isteni színjátékából meglehetősen pontos definíciója bármilyen bevezető kampánynak. A Hell energiaital tavaszi tévészpot- és plakátakciója bízvást minősíthető bevezetésnek – én legalábbis, aki úgy szemlélem az energiaital-piacot, mint távoli, egzotikus kontinenst, most hallottam először a Hellről.
A kampány – és a Forma 1-es Williams-istálló támogatásának híre – 70 százalékos forgalomnövekedést idézett elő, ami azért akkor sem kis teljesítmény, ha a briefben 75-ről álmodtak is, úgyhogy itt akár be is fejezhetném az értékelést, hiszen a reklámok hatásának egyetlen objektív fokmérője van: az eladás. A kampányhoz tartozó, ám a plakátokétól eltérő kreatívötletre alapozott tévészpotok azonban érdemesek néhány kritikai megjegyzésre.
Csak egyszer kelthetsz első benyomást, mondják az okosok. És valóban: a filmekről alkotott véleményemet jócskán meghatározza, hogy bár emlékeztem egy filmre a darts-szal fejbelőtt törökről, ha azonban lincseléssel is fenyegetnek, akkor se jöttem volna rá utólag, hogy a Hellt reklámozta. Pedig a terméket már ismertem a plakátokról. Némi töprengés után felismertem, hogy a szent kötelék sztori és termék között azért nem jött létre, mert az önmagukban kerek és kacagtató történetkék azt üzenik nekem, azt viszont remekül, hogy nem fáj, pontosabban hogy fizikailag nem fáj. Márpedig ez a tulajdonság az energiaitalokhoz fűződő képzeteim között nem szerepel. Ez az erő nem az az energia, amitől felbuzog az emberből a világbíró tettvágy. Remélem, hogy egyik energiaital sem képes (társak nélkül) olyan zsibbadtságot előidézni, ami a művégtagok érzékenységét kölcsönzi a fejemnek vagy az ujjaimnak.
A három film különböző színvonalú, a legtetszetősebb egyértelműen a dartsos. Jó érzékkel választották ki a pókerarcú szőrmókot, látványos, de nem tolakodó a termékelhelyezés, mókás a történet. Helyes és gördülékeny a motorházas is, talán kevésbé fokuszált. Hibákkal pettyezett viszont a szakítós, benne a sráccal, akinek nemcsak az arcába dobott plüssállat nem fáj, hanem az ajtóüveg sem, ami – mint a John Woo-filmekben – belassulva törik szét a kobakján. Gondolom, egy gyermekkorban elhanyagolt tartáshiba okozza, hogy a fiatalember ennyire előre tolva hordja a fejét. Felszínes szociográfiai vértezettségem szerint ráadásul a hajnalban hazatántorgó fiúk nagy része ugyanígy reagál a szakításra, Hell ide vagy oda.
Mindezzel együtt csak üdvözölni tudom a döntést, hogy az egyszerű történetmesélést választották, mondjuk egy szügyig háromdézett gigaspektákulum helyett. Hanem akad itt két dolog, ami úgy fáj, hogy Hellért kell kiáltanom. Az egyik a dramaturgiailag mindhárom esetben tökéletesen fölösleges visszavágás. A másik a zene, ami nemcsak fölösleges, de a pokoli erőtől fényévnyi távolságra lévő vattacukros popmennyországból szól – ha jól hallom, egy utángyártott The Ting Tings örökzöld. A készítőket ezért 24 órás magánzárkára ítélem Britney-vel.
Értékelés: 3
Ungvári Dávid egyéb munkái: |
|
Az energiaital piacról szóló cikkünket lásd itt!