Hét éve nyitva tartó, ám nemrégiben felújított és teljesen átalakított, különleges étterembe igyekszünk, ahol a főszakácson és az alapítványt működtető vezetőségen kívül kizárólag fogyatékkal élők dolgoznak a konyhában, valamint a vendégtérben, és amely a nevében hirdeti, hogy családbarát.

EBÉD SZERETETTEL, SZÁNAKOZNI FELESLEGES

Lefékezünk Szekszárdon a csendes, mégis a belvároshoz közel eső, hegyoldalra kapaszkodó kis utcában, a gyönyörűen rendbe hozott, egykori módos, polgári lakóház előtt. Itt kapott helyet hét éve az Ízlelő étterem, amelyet a Kék Madár Alapítvány működtet. „Lehet rólunk bármit írni, szeretettel várjuk Önöket, ahogy délben érkező vendégeinket is, de egyvalami nem lenne jó: ha bárkiben is szánalmat keltene a munkánk” – mondja elöljáróban Mészáros Andrea, az étterem kitalálója, egyben az alapítvány vezetője. Örömmel beinvitál az épületbe, szabadon járkálhatunk a konyhában és a vendégtérben, ismerkedünk az Ízlelő napi ritmusával.

 ESŐBEN SEM ÁRT A LOCSOLÁS

Még nincs ebédidő, ilyenkor a konyháé a főszerep. Petra – aki az igen ritka Silver–Russell-szindrómában szenved, bár ennek csupán annyi a jele, hogy jóval alacsonyabb a többieknél – szorgosan magozza a meggyet Marikával együtt, ők, akárcsak Isti és Zsolti a konyhai kisegítő személyzetből, enyhe értelmi fogyatékosok. Zsolti biztos nem kóstolja meg a gyümölcsöt, hiszen ő cukorbeteg is. Norbi a segítők közül épp a szabadban tevékenykedik, locsol és locsol a teraszon, közben söpröget. Ő az, aki autisztikus jegyeket mutat, és róla tudjuk meg, akkor is szívesen locsol a szabadban, ha szakad az eső, meg az előre felkockázott sárgarépát mindig még jobban összevágja, hiszen ha ez a feladat, ő elvégzi, nem változtat(hat) a szokásain. A három szakács, Éva, Zoli és Zsolti, hallásukban akadályozottak, és miközben azt figyeljük, milyen ügyesen forgatják a fakanalat, a konyha vezetője, Both Sándor séf elárulja, hét éve, a nyitás előtt valószínűleg akkor láttak fakanalat, amikor játék közben kardoztak vele odahaza, az udvaron.

HOLLAND MODELL ALAPJÁN

A különleges étterem ötletét Mészáros Andrea hozta haza hollandiai útjáról. Ott látott először olyan éttermeket, ahol sérült emberek szolgálnak fel a vendégeknek. Megtetszett neki az, hogy a fogyatékosok nem a világtól elzárva élnek egy hermetikus közegben, hanem olyan helyen van feladatuk, mint a társadalom bármely más tagjának, ráadásul olyan munkát végeznek, amely profitorientált vállalkozás része, ezzel bizonyíthatják, hogy van helyük és feladatuk az egészségesek között. Alapítványukat 1997-ben hozta létre, 2006-ban uniós HEFOP-pályázaton nyert a programhoz támogatást. Szekszárd városának vezetősége is azonnal a segítségére sietett, hosszú távra bérbe adva a belvárosban a szecessziós stílusban épült gyönyörű házat, amelyben azóta az Ízlelő működik. 2007 májusában nyílt meg az étterem, akkoriban 24 férőhellyel, a mostani bővítésnek köszönhetően immár közel száz főt tudnak kényelmesen leültetni. Ők elsősorban azt hangsúlyozzák, hogy éttermük családbarát, és az egészséges ételeké náluk a főszerep, azt szerényen elhallgatják, hogy szinte kizárólag fogyatékosoknak adnak munkalehetőséget, életüknek pedig célt és értelmet.

 A MEGÉRTÉS HÍDJÁN ÁT

Pedig aki délidőben betér az étterembe, már az érkezés pillanatában láthatja, itt másképp történnek dolgok, mint egy átlagos vendéglátóhelyen: az egyik felszolgáló kerekes széken gurul a vendég elé, a másik csak az egyik kezét tudja használni. Déli tizenkettőkor, távoli harangzúgás kíséretében, felbolydult méhkasra emlékeztet az ízléses terítékkel felterített, elegáns, modern vendégtér. A munkájukat irányító Gábor vezeti a felszolgálók munkáját, amikor viszont egyszerre szeretné minden vendég megkapni, amit kért, érezhető, hogy csúcsra járódik a személyzet, félő, hamarosan nincs tovább… Azonban a családias légkör, ahogy a vendégek is ismerik egymást, miközben elbeszélgetnek a körülöttük lelkesen igyekvő fiatalokkal – felülírja a nehézségeket, és minden vendég elégedetten köszönjön el.

„A KICSI, A NAGY, AZ ARTÚR ÉS AZ INDIÁN…”

Közben Petra, Marika, Isti és a többiek már a következő napra készülnek a konyhában: vágják, pucolják a zöldséget, alaplét főznek a szakácsok, a mosogatók is lassan végeznek, ragyognak a tányérok, evőeszközök. Eközben Norbi elé többcsomagnyi sárgarépa kerül, és miközben elköszönünk, tudom, most lát hozzá, hogy elvégezze, amiben a legjobb: felkockázza egyforma méretűekre, katonásan, akkurátusan és biztos pontosan végzi a feladatát. Az LGT slágerét akár róluk, az Ízlelő csapatáról is írhatták volna, igaz, kicsit átalakítva a refrént: „És ha néha néha ezt nem is hallod meg, mégsem vagyunk elveszett fejek.”