– Nem diplomaták a szüleim, tulajdonképpen véletlenül kerültem a Külügyminisztériumba. Érettségi előtt megjelent egy ember az osztályban, és toborozta a fiatalokat, nekem meg megtetszett az ajánlat. Amikor pedig befejeztem a jogi egyetemet, az is eldőlt, hogy a konzuli terület lesz az enyém, hiszen ez a külszolgálatnak az a része, ahol a legtöbb jogi ismeretre van szükség.
Ön három helyen töltött el hosszabb időt; Isztambulban, Washingtonban és Londonban. Melyik volt a legemlékezetesebb?– Nehéz választani. Isztambult nagyon szerettem, mert az volt az első, Londont pedig azért említeném, mert ott tanultam a legtöbbet. Előfordult ott mindenféle ügy; néhány éve tömegével kellett az utcára kidobott au pairekkel foglalkoznunk, újabban pedig az vált mindennapossá, hogy a magyar dohánycsempészek miatt hívogatják a magyar konzulátust. Üzletben négy-öt font egy doboz cigaretta, utcán másfél font, a legtöbb angol ezért eleve az utcán vásárol, azok pedig, akik az olcsó, csempészett dohányt szállítják, gyakran magyar fuvarozókat vesznek igénybe. Voltak bevándorlással és munkavállalással kapcsolatos kérdések is. Mondjuk úgy, hogy gyakran olyan emberek utaznak ki, akik nem fontolták meg kellően ezt a dolgot.
Mi volt a legérdekesebb esete?– Amikor Isztambulban voltam konzul, egyetlen napon történt, hogy infarktusban meghalt egy magyar férfi Rodostóban, hátrahagyva egy kempingben egy Daciát, két kisgyereket és a feleségét, aki nem tudott autót vezetni, és hogy Isztambulban egy lejtős utcán elszakadt egy magyar kamion fékje, és a jármű beleszaladt egy házba. Nem ragozom; az lett a vége, hogy a teherautó-sofőr hozta haza a Daciát és a családot.
A Pro Turismo díjat többek között azért kapta, mert kiemelkedő teljesítményt nyújtott a rendkívüli helyzetek megoldásában. A cunamival kezdődött?– Igen, és aztán folytatódott a többivel: például idén nyáron mi, a bejrúti damaszkuszi, tel-avivi konzuli tisztviselőink aktív közreműködésével menekítettük ki a magyarokat a háborús Libanonból. A cunami idején én voltam a Magyarországon működő válságstáb vezetője. Büszke vagyok arra, hogy nemcsak viszonylag jól megoldottuk a feladatunkat, hanem ezután a jogalkotásban is sok minden megváltozott. Ekkor vezettük be például, hogy azok a magyar állampolgárok, akik hosszabb időre egzotikus helyekre utaznak, regisztrálhatnak a Külügyminisztérium honlapján. Ekkor jött létre a Külügyminisztérium Válságközpontja. Azóta él az a gyakorlat is, hogy az utazási irodáknak vissza kell adniuk az utas befizetett pénzét, ha a Külügyminisztérium időközben nem biztonságosnak minősíti az országot.
Ha jó tudom, ezzel kapcsolatban nagyon sok a panasz...– Igen, nagyon nehezen értik meg az emberek, hogy ez a minősítés mire való. Azért nem jelentjük ki egy országról, hogy nem biztonságos, ha volt ott egy robbanás, mint például Sharm El Sheikben vagy Törökországban. Csak akkor adhatjuk ki, ha az utazási irodákkal tartott egyeztetés után úgy látjuk, hogy hiányoznak az elemi életfeltételek. Meg is vádoltak minket azzal, hogy csak az utazási irodák érdekeit védjük, amiről persze szó sincs, bár azt hadd jegyezzem meg, ahányszor kapcsolatba kerültem velük, mindig az derült ki, hogy rugalmasak, és profi módon végzik a dolgukat. Előfordult az is, hogy a londoni metrómerénylet után felhívtak bennünket, és megkérdezték, hol lesz a következő robbantás. Nem könnyű szakma ez, és egyre nehezebbé válik.
Önöknél lecsapódott-e valami abból, hogyan reagáltak külföldön a tévészékház ostromára és a későbbi Kossuth téri demonstrációkra?
– Ezek az események nagyon rosszat tettek az országnak. Nem itt van persze az a hely, ahol ennek a hatását elsősorban érezni lehet, de azt mi érzékeltük például, hogy összezavarodtak a Magyarországon tevékenykedő konzulok, hívtak minket, mi most a helyzet. Nekem ez azért is fáj, mert a konzulok különösen sokat dolgoznak azért, hogy a külföldnek a lehető legjobb képe alakuljon ki Magyarországról.
Született
Budapest, 1955. május 23.
Család
Iskolák
• 1975–1980 ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, esti tagozat
Munkahelyek
