Érkezés után tehát jólesik mozogni egy kicsit a szabad levegőn, még akkor is, ha reggel hétkor alig öt fokot mutat a hőmérő a dél-amerikai fővárosban a nálunk lévő legnagyobb nyári kánikula idején.

Nem olcsó mulatság a szállás

Egy magyar esemény, a XI. Latin-Amerikai Magyar Néptáncfesztivál miatt érkezem ide, és igyekszem a Magyar Ház közelében bérelni szállodát. Meg kell állapítanom, Argentína egyáltalán nem olcsó hely, legalábbis ami a szállodákat illeti, ezért kifejezetten örülök, hogy az ismerősök felhajtanak egy apartmant napi „potom” 110 dollárért.

A pénzváltás sem leányálom

A Torre Libertad Apart Hotelt igazán rendes emberek üzemeltetik: a recepciós már érkezéskor figyelmeztet, ha bankkártyával szándékoznék fizetni, hivatalos árfolyamon váltják a pesót, és az az igazság, hogy nem járnék túl jól… Ekkor derül ki számomra, hogy kétféle árfolyam működik az országban: a dollárért hivatalosan 4,60 pesót adnak, de feketén egy zöldhasú hathelyi egységet ér. Amikor dollárban akarok fizetni, a hölgy készségesen hattal osztja az összeget, vagyis jobban járok, mintha bankon keresztül, hivatalosan váltanék.

Eszkimóknak jó móka lehet

A szállás különben tűrhető, az azonban meglátszik, hogy errefelé nemigen készültek fel a hidegre. A szobában ugyanis semmiféle fűtőeszköz nincs (kizárólag hűtésre használható légkondicionáló), csupán a nappaliban egy harmatgyenge kapacitású gázkonvektor. A maximumra tekerem, ott tűrhető is lesz a levegő a hajnali didergésben, de az egész szobába nem jut a melegből. Döntenem kell: két pokróc a hálóban, az ágyban, vagy kiköltözöm éjszaka a kanapéra.

Miért pont itt ne lenne magyar?!

Mivel az esemény előtt néhány nappal érkezünk meg a városba, van idő szétnézni. A tizenegymilliós nagyvárosban a legváratlanabb helyeken találkozunk magyar szóval: amikor a belvárosból Olivosba, a Hungária Egyesület székházába igyekszünk az emblematikus 60-as buszon (ez körülbelül azt jelenti a főváros lakóinak, mint a Budapestieknek a piros 7-es), a mellettem álló nő magyarul szól bele a telefonba. Amikor befejezi a beszélgetést, udvariasan jó estével köszöntöm, és megkérdezem, hol kell leszállnom, ha a magyar klubhoz igyekszem. Nem tudom, nem beszélek magyarul, válaszolja, majd magyarul kiált előre a jármű első részében utazó barátnőjéhez: „Mária, hol van a Parana utca?” Ő megmondja, és leszállhatunk.
Közcím: Az utca embere ilyen is, olyan is
Ha már a meglehetősen jól szervezett és olcsó tömegközlekedésnél tartunk, érdemes megemlíteni az argentin emberek kedvességét. Az utasnak a járművön, automatából kell jegyet váltania úgy, hogy bemondja a sofőrnek a távolságot, aki beállítja a gépet. Amikor kiderül, hogy nincs aprónk, a vezető int: hagyjuk a fenébe, utazhatunk jegy nélkül. Ezt látva egy utas hosszan kotorászni kezd a pénztárcájában, és fémpénzekre váltja a bankjegyünket, hogy tudjunk fizetni. Egy másik esetben huszonöt centavónk hiányzik, erre egy idős nő mosolyogva kiegészíti nekünk az összeget. A taxisok már nem ilyen kedvesek: szemrebbenés nélkül elkérnek harminc pesót azért a távolságért, amely autóbusszal csak egy pesóba kerül.

A magyar étterem nagyon megy

Este a magyar étteremben vacsorázunk, amelyet egy argentin férfi vezet. Annyira jó hírű konyhát visz, hogy hét közben érkezünk, mégis telt ház van. Fél kilenckor nyitnak vacsorához, és akinek nincs asztalfoglalása, nem talál helyet. Egy család előzetes bejelentkezés nélkül érkezik, és amikor kiderül, hogy nincs szabad asztal, elvisznek dobozban öt kiló pörköltet… Valaki telefonon a másnapi helyek felől érdeklődik, de azt a választ kapja, reménytelen, mert azok több héttel azelőtt elfogytak, még az ideiglenesen asztalokkal telepakolt nagyteremben is. Másnap ugyanis a barátok napja van, és helyi szokás szerint az emberek ilyenkor elhívják a barátaikat beszélgetni-vacsorázni, és apró ajándékokat adnak át egymásnak. Érdekes szokás. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy miért éppen a Valentin-napot, a Halloweent és egyéb baromságokat sikerült hozzánk importálni mondjuk e kedves, emberi ünnep helyett...

Tangózik öreg, fiatal

Buenos Airesről nem tudhatunk meg semmit, ha nem megyünk el egy tangóestre. Érdemes ennek a programnak a kivitelezéséhez egy helyit megkérdezni, ő hova jár. Mert felejthetetlen élmény végigbámulni egy olyan eseményt, amelyen hetvenéves, egyenes derekú öregurak táncoltatják meg őszes menyecskéiket, és mellettük persze tökéletesen megfér a buján táncoló harmincasoktól, negyvenesektől kezdve a lépéspróbálgató kamaszokig minden korosztály. Ha mi is szeretnénk kipróbálni a rém bonyolultnak tűnő lépéssorokat, tíz dollárnak megfelelő pesóért akár gyorstalpaló tanfolyamra is befizethetünk.

Fényképezőgép? Agyő!

A kikötő mellett igazi turistalátványosság a Boca: ez egy színesre mázolt házak között megbúvó, különös negyed, ahol rengeteg művészgaléria, turistákra vadászó gicccsbolt, kávézó és étterem várja a jó pénzű idegent. Az éttermekben igazi profik tangóznak, és némi pénzért bárki beállhat közéjük, és beöltözhet egy fotóra velük. Van egy nagy szépséghibája a történetnek: egy hatalmas nyomornegyed tőszomszédságában van a Boca, így Buenos Aires összes zsebtolvaja itt próbálja megkeresni a napi betevőt. És nem csak ők. E sorok írója ugyan számtalan veszélyesnek mondott országot, háborút, konfliktusos övezetet megjárt már, és gond nélkül megúszta, itt viszont egy jól koreografált biciklis rablótámadás áldozatává válik a méregdrága fényképezőgépe. A rendőrségen hosszú sorban várakoznak velem együtt a pórul járt idegenek, és rá kell jönnöm: tulajdonképpen a rablás ellenére még jól jártam. Mert nem szúrtak meg, az útlevelem és a pénzem is megmaradt, nem úgy, mint egy gatyára vetkőztetett francia turistának, akinek annyija sem maradt, hogy a szállodájába visszajusson valahogy.

„Régi dicsőségünk, hol késel…”

Egyhetes argentínai látogatás tökéletesen elég arra, hogy szomorúan dokumentálhassam, miképp múlik el a régmúlt idők dicsősége. Egy ideig úgy tűnt, hogy Latin-Amerika egykori bezzegországa talpra áll az 1998-ban bekövetkezett gazdasági összeomlásból, de most sajnos megfordult a trend. A változást a zuhanó életszínvonal, a tragikusan megromlott közbiztonság, a kettős árfolyam, az importáruk hiánya, a dollárvásárlás tiltása és sok minden egyéb jelzi – úgy tűnik, egy ideig vendégnek sem túl jó lenni a tangó országában.

Lukács Csaba
főmunkatárs, Magyar Nemzet