Ha a legnagyobb, leghíresebb vendéglátókat a szakma Rembrandtjaként tiszteljük, akkor Dobák László a realista-naturalista, vagy a naív népi vonal legegyedibb képviselője volt. Sosem tanulta a vendéglátást, de az otthonról, a Jászságból hozott tudás és örökség feljogosította őt, hogy igazi vendéglátóként élje életét a dél-balatoni dombok között. Klasszikus, őszinte vendéglátás volt ez, olyan, amilyet maga a szó jelent: vendégül látni valakit az otthonunkban, azt adni neki, amit mi magunk eszünk, vagy iszunk…
Nem csoda, hogy a rendszerváltás időszakában nyitott Viszi Csárda rövidesen zarándokhellyé vált. Nem olyan értelemben, mint az El Bulli, a Fat Duck, vagy manapság a Noma. Ide soha nem sznobizmusból jöttek a vendégek, hanem azért, mert szükségük volt arra, amit „A Dobák”-tól kaphattak. De nem csak ételt, italt, hanem jó szót, barátságot, bölcsességet is. Mert Laci bácsi pálinkája kincset ért, de még inkább minden szava volt maga a felértékelhetetlenül drága kincs. Aki odafigyelt, egy élet tapasztalatát szippanthatta magába. És sokan, a művészvilág képviselői, színészek, zenészek és a hazai vendéglátás nagyságai is ide jártak, hogy hozzájuthassanak egy-egy adaghoz Dobák László ételéből, italából, bölcsességéből, felhalmozott tudásából. Ételéből és életéből.
Akik ismerték, akik kaptak ebből, felelősséggel kell, hogy továbbvigyék most már ezt az örökséget, a kérlelhetetlen őszinteséget, a tisztességet, a szakma szeretetét, a tántoríthatatlan konokságot. A jász szívet.
Amikor legutóbb hurkát reggeliztünk a fonyódi piacon, a terveiről mesélt. Válság ide, válság oda, nem fordult meg a fejében, hogy hetvenen túl abbahagyja. Talán nem azért, mert nem érezte a kort, hanem mert tudta: szükségünk van rá.
A minap nélküle tunkoltam a piacon a mustárba a májast… Már nem volt olyan az íze.

Kolbe Gábor / Vendég & Hotel