Autóbusszal megyünk a Saariselka nevű üdülőkomplexumba, és az alig húsz kilométeres út alatt többször is meg kell állnunk, mert rénszarvascsordák szaladnak át az úton. Százkilencvenezer van belőlük itt, Lappföldön, látszólag vadon élnek, azonban minden állatnak van gazdája. Ilyenkor ősszel lasszóval fogják be őket a gazdák, hogy az idei borjak fülébe azonosítóként éles késsel bonyolult ábrákat vágjanak, amely pontosan megmutatja azt is, hogy melyik megye mely településén ki az állat gazdája. A fürge jószágot kisborjú korában sem lenne egyszerűbb megfogni, a születése után két órával ugyanis már annyira virgonc.

A rénszarvasok száma titok

Idegenvezetőnk hamar figyelmeztet: ugyan itt sokan élnek rénszarvastenyésztésből, de a legnagyobb illetlenség valakitől megkérdezni, hány állata van. Az adót ugyanis az állatok száma után fizetik, és közterheket fizetni itt sem szeretnek, így a hatóságok felé rugalmasan kezelik az adatokat. Így aztán érthető, hogy könnyen félreérthetik a túlságosan élénk érdeklődést – hiszen a magyar újgazdagoktól sem lenne veszélytelen megkérdezni, hány millió forintot vontak ki az adóalapból offshore cégeken keresztül. Azt azonban megtudjuk, hogy háromszáz állatból már egészen jól meg lehet élni – persze ha a gazda az állatait műholdas nyomkövetővel akarja szemmel tartani, és néha a saját helikopterről szemlélné a csordát (ilyen is akad ugyanis szép számmal), akkor ennél is többet kell birtokolnia.

Plüssrozsomák, privát szaunával

A szálloda egy 13 500 ágyas turisztikai centrumban található, a településeken kívül. Településen errefelé nem hatalmas városokat kell érteni, ugyanis a fél Belgium nagyságú megye központja, Inari is alig hatezer lelket számlál. A centrumot a politikusok is kedvelik, bár az isten háta mögött van, de közel a reptér, és a különálló épületcsoport jól védhető, így ideális helyszín olyan témákhoz, amelyeket nem akarnak kamerák és lesifotósok előtt megtárgyalni.
A Riekonlinna szállodában van a szállásom, a szobában plüssrozsomák fogad, nyakában táblával, hogy vigyem haza tíz euróért. A fürdőben kicsit meglepődöm, amikor megtalálom a saját, privát szaunámat, de hát végül is mit is várjon az ember Finnországban.

Nehéz rénszarvaspörkölt és hamvasszederdzsem-desszert

Az esti díszvacsorán mi mást ennénk, mint rénszarvast sokféle formában. A pörköltszerűen elkészített, szálkásra tépett hús meglehetősen száraz, és már ránézésre nehéz ételnek tűnik – éjszaka aztán bebizonyosodik, hogy az is… Szerencsére a további fogás halból készült: van miből, a megye 17 ezer négyzetkilométeréből kétezret a tavak és a folyók tesznek ki – csak az Inari-tó nagyobb, mint ezer négyzetkilométer. A végén desszertként jellegzetes helyi gyümölcsből, mocsári hamvasszederből készült dzsemet kapunk lángolt sajttal, fahéjas öntettel. Mellé olasz bodzabor jár, a kandallóban pattog a fa – kerek lesz a világ.

Az aranyrög és a napsütés ritka szerencse

Reggel azt olvasom a helyi lapban, hogy egy aranyásónak nagy szerencséje volt: harminchárom grammos rögöt mosott ki az egyik folyómederből. Nekünk is jókora szerencsénk van a kisütő nappal, így a reggeli öt fok hamar felkúszik tizenkilencre (ez nyáron lehet harminc is, januárban viszont akár mínusz negyvenkettő). Az ősz itt is gyönyörű, a barna minden színét látni a fákon.

Természetjárók, sízők, vadászok és autós tesztelők paradicsoma

Másnap a község statisztikáival ismerkedünk: a turisták évi 350 ezer vendégéjszakát töltenek itt, így érthető, hogy a bevétel kétharmada a turizmusból származik. Nyáron a természetjárók, télen a sízők jönnek, ami nem véletlen, hiszen harmincnégy kilométernyi kivilágított sípályája található a közelben. A vadászok pedig egész évben érkeznek, de csak akkor lőhetnek, ha vadászatra meghívja őket egy helyi vadásztársaság. Aki nem a turizmusból él, az fafeldolgozással foglalkozik, vagy rénszarvasgazda. A lakosság elöregszik (jelenleg hetvenezren laknak az egész megyében), a fiatalok délre mennek, a kevéssé zord területekre. Érthető, hiszen itt akad olyan iskolás, aki naponta két órát autózik az iskoláig és vissza. Ebben a hó sem hátráltatja, mert a finn kormány olyan szerződést kötött a kotrásra szegődött privát társasággal, hogy még a legnagyobb hóviharok idején is két óra alatt meg kell tisztítaniuk a főbb utakat. Van munkájuk különben bőven, mert Ivalóban az első hó már október 10-én megérkezik. Ja, és ne felejtsem el az új iparágat, amely egyre több bevételt hoz, hiszen a nagy autógyártó cégek ide hozzák új modelljeiket, a havas terepen való tesztelésre.

Petronella korántsem diszkrét bájai

Másnap a környék legelőkelőbb éttermébe vagyunk hivatalosak, amelyet egy legendás hölgyről neveztek el. Sylvia Petronella van der Moer holland újságírónő volt az illető, bár én inkább szélhámosnak nevezném: Helsinkiben jó szállodákban múlatta az időt hónapokig, nagyvilági életet élve, azonban mindenhol elfelejtett fizetni. Amikor már nagyon szorult körülötte a hurok, északra költözött, és egy ideig az aranyásókat vidította fel bájaival. Amikor letartóztatták, és visszavitték a fővárosba, a derék szerencsevadászok küldöttséget menesztettek a következő javaslattal: kifizetik minden tartozását, csak engedjék el, hadd térhessen vissza Lappföldre.

Nem tudom, miért, de nekem Cseh Tamás nagyszerű dala jut erről az eszembe, amelyben néhány lepedőt összekötve felhúztak egy Ica nevű nőt a munkásszállás negyedik emeletére. Sajnos az aranyásóknak sem lett happy end a vége (a dalban Tamásék is lebuktak a rendészek előtt, így a paradicsomi állapotok után jöhetett újra a nők utáni rohangálás), ugyanis Petronellát kémkedés vádjával kiutasították az országból. Emlékét most egy jó étterem őrzi, ahol a desszerten apró aranylemezekkel jelzik, hogy az aranyásókat sem felejtették el teljesen. Előtte pedig hófajdot eszünk – hogy nem a tenyésztett verzióból, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyikben ráharapunk a sörétekre.

Lukács Csaba
Vendég&Hotel, 2011. október