Történelmi leírásaok, köztük a legendás török utazó, Evila Cselebi mérhetetlen lelkesedéssel emlegeti útleírásában a budai gyümölcs- és szőlőkultúrát, annak ellenére, hogy a török uralom alatt szinte teljesen kipusztultak a Várhagy és a Svábhegy között korábban dúsan termő tőkék. Ennek oka nem a moszlimok borral szembeni elutasítása volt (sőt, a korszak egyik legelismertebb szakértő-írója, Gárdonyi Géza leírásaiból -, hogy az „igazhitűek" sokszor élen jártak a hegy levének élvezetében), sokkal inkább az, hogy a törökök hadászati okokból nem engedték a budai Várheggyel átellenben fekvő - egyébként fekvésében a szőlőtermesztés céljainak kitűnően megfelelő - hegyoldalakat beültetni, és tagadhatatlan, hogy a korábban itt tanyát verő német, rác és zsidó szőlőtermelők is nyugalmasabb területeket kerestek tevékenységüknek. Általános jelenség volt ebben az időben, hogy a fel-fellángoló harcok bizony nem voltak tekintettel a megművelt hegyoldalakra. Buda visszavételét követően lassan tért magához a borvidék. A korabeli dokumentumok tanúsága szerint négy évvel a győztes ostromot követően szüreteltek először a Fehérvári-kapu előtti szőlőhegyen, de a Rákóczi szabadságharc csetepatéi ismét háttérbe szorították a szőlőművelést. Az 1700-as évek elején a rác szőlősgazdák felszivárogtak a Márton-hegyre, és egymás közt adták-vették a svábhegyi földeket. A XVIII. század közepére aztán már ismét régi hírnevéhez méltó fényben tündökölt a budai borvidék. Egy 1737-ben kelt dokumentum hosszasan dicséri a sashegyi vörösbort. (Budán a török előtt, de különösen utána elsősorban vörösbort adó szőlőt termesztettek, és az európai hírű vörösborukat Budai Sashegyinek nevezték.) A kegyelemdöfést végül az 1880-as évek filoxéra-, majd peronoszpóra-járványa adta meg a budai borvidéknek.

A budai borvidék történelmi hagyományét támasztja most fel (igaz, mindössze 0,7 hektáros területen) a marketingeszközként is kitűnő szőlőskert.