A leszakadt felső vezetékek miatt kétszer is órákat ácsorogtunk a pályán, majd az immár hűvös éjszakában Csengele vasútállomásán vacogva vártuk a mentesítő autóbuszt. A MÁV jósága azonban csak Kistelekig tartott, ott vissza kellett volna szállni a vonatra. De ezt, aki tudta, nem várta ki. Kinek autós ismerőse volt, riasztotta. Hajnali fél kettőre én már ágyban voltam, a kevésbé szerencsések csak másfél órával később. Hogy miért tartott mindez ennyi ideig, jó kérdés. Állítólag az egyik pályán éppen a síneket javították, amikor a másik oldalon leszakadt az elöregedett vezeték, arra azonban ez nem magyarázat, miért nem volt víz az én vagonomban. El lehet képzelni, hogyan nézett ki az illemhely a csaknem hétórás túlélőprogram után. Persze a hiányzó pénzre mindig lehet hivatkozni, pedig mindez nagyrészt nem pénz kérdése: olvasom, hogy 50 millióért új információs táblákat teszteltet a MÁV, amely egyébként előrelátó és jól szervezett. Például amikor nem helyjegyköteles kocsikat is csatol az InterCity-járatokhoz, illetve leengedi a helyjegyek árát. Csodáltam is a pénzzavarral küzdő vállalat nagyvonalúságát. Most viszont kiderült, ezáltal az InterCity jogilag már nem számít InterCitynek, s ha késés van, nem az uniós normák szerint térít a MÁV, csupán a helyjegy áráért mehet az ügyfél másnap vissza. Ha nincs bérlete, a villamos többe kerül neki, mint az egész visszatérítés. Ki van ez találva, kérem. De túlélőprogramnak kiváló.