Megszokott dolog ez errefelé, akárcsak az Andok és a keleti síkságok közötti éles ellentét. Nyugaton az Andok őshonos indiánjai, míg keleten elsősorban bevándorló fehérek és azok napbarnította leszármazottjai laknak, pontosabban velük találkozhatunk gyakrabban. Az andeszi indiánok között kecsua és ajmara népeket nagyjából egyenlő arányban találunk, az ország fehér lakosainak aránya csupán 15%-os, míg a meszticeké kétszer ekkora.
Uticélom nem Santa Cruz, hanem az attól 500 kilométerre északra fekvő egyedülálló és nehezen megközelíthető Noel Kempf Nemzeti Park. Kisrepülő bérlésre nincs pénzem, ezért az utánpótlást szállító terepjáróval mennék, de lekésem. - Concepciónban majd bevár. - biztatnak, így busszal folytatom a buszozást. Az Expresso Misiones del Oriente busztársaság menetrendszerinti járatán rajtam kívül mindenki - az 1561-ben érkezett első európai hódítók nyomdokait követve - missziós céllal utazik. Az úgynevezett “Misszionárius-kör” járunk, a környék falvaiban 1700-as években alapított jezsuita missziókat és templomokat találunk. Javában tart az esős évszak, nem csoda, ha nehéz buszunk hamar megcsúszik és elakad az útmenti sárban. A kevés számú helyi utas egy emberként áll neki a busz mentésének, de jellemző, hogy a misszionáriusok csak többszöri felszólításomra ragadnak lapátot, így pár órába telik, mire buszunkat kiássuk és a mindössze 350 kilométeres távot kb. tíz óra alatt tesszük meg. Útközben megállunk San Joséban, ami egy kis település, középen egy szupermodern templommal. Kajmánbőrrel borított széken ülve reggelizem, szemben ultramodern templom tetején 6-8 kis, gömb alakú szélmalom, szerintem belül még internet is van. Nagy zacskó kokalevelet vásárolok, ajándékba viszem. Hiába találom meg sofőrömet, Concepciónból még terepjáróval is további két napos autókázás után érünk a nemzeti park határát jelentő Florida faluba...
A tragikus halált halt Noel Kempf bolíviai ornitológusról elnevezett park valóban hatalmas. Területe a helyi természetvédők munkája nyomán a korábbi 706 ezer hektárról több mint a duplájára nőtt, ami megegyezik az amerikai Massachusetts állam területével. Ez az egyetlen nemzeti park Dél-Amerikában, melynek területén egyaránt megtalálható a párás trópusi esőerdő, a szezonálisan vízzel elárasztott szavanna, a brazíliai cerrado (száraz) szavanna, galériaerdők, száraz erdők és a brazíliai Pantanalhoz hasonló nedves élőhelyek. A Park keleti határát képező plató - mely nagyban hasonlít a venezuelai tepuikhoz - utolsó menedéke számos állat és növényfajnak, melyek a szomszédos Brazíliában már elvesztették természetes életterüket. Műholdfelvételeken jól látható, hogy a brazil oldalon a hangzatos nevű Rondonia és Matto Grosso államokban kialakított mezőgazdasági területek nem alkalmasak az egyedülálló flóra és fauna fenntartására. A teljes tarvágásnak köszönhetően ami élt és mozgott az a platóra menekült, hogy ott próbálja túlélni az ember térhódítását. A park látványa magáért beszél. A Caparu platón eredő folyók vize káprázatos vízesések formájában hullik alá, a tíz vízesés legszebb tagja a 80 méteres El Elcanto. Állítólag Conan Doyle-t, a híres írót is a platóról hallott beszámolók ihlették, hogy megírja Elveszett világ című, egy eldugott helyen megmaradt őskori világról szóló regényét. Leírása nem biztos, hogy fikció, az őskorban még gyakori óriás lajhár újrafelfedezésére több kutató expedíció is indult már, egyelőre eredmény nélkül. A platón pampaszarvasok, sörényes farkasok, hangyászok és csörgőkígyók osztják meg élőhelyüket a lapos felületet kihasználó kokain-kartellek áruszállító kisrepülőivel. Madárból is akad bőven. A park igazi madarász paradicsom és az ehhez kapcsolódó turizmus méregdrága, de csodaszép desztinációja. Az itt élő, több mint 630 madárfaj között szinte az összes dél-amerikai formával találkozhatunk és nem ritka, amikor a mindíg párban repülő ara papagájok rikácsolására riadunk. A Cessnával érkező amerikai madarászok szájtátva jegyzetelik a megfigyelt fajok latin nevét és valóban leesik az álluk, amikor egyetlen fán több tukán faj egyedeit is megpillantják. A kontinens legnagyobb jaguár populációja is itt található, de én inkább kajmánt fognék fotózás céljából. Nem hiába hoztam kokalevelet, a helyi vadász, aki kocsmáros (tehát falufőnök) is egyben, a zacskó zöld levélért cserébe éjszakai kajmánfogásra invitál. Evezünk, világítunk, de mindig mellényúlok és a növendék kajmánok ügyesen kicselezve úsznak át a folyó túlsó felére. Vadászunk megunja a bénázást és egyedül vág neki. Nem tudom hogy csinálta, de reggel egy szép kis kajmán vár a konyhában. Carlos, a helyi utazási iroda fiatal alkalmazottjaát még ez sem dobja fel, Amazóniát megunva, a város után vágyódik. A CB rádió segítségével kiderítjük, hogy pár nap múlva busz érkezik San Jose de Campamento településre, így másnap kora reggel beülünk a terepjáróba és elindulunk délre a Paragua-folyó vonalát követve, hogy elvigyük Carlost és felvegyünk egy bátor turistát, aki tömegközlekedéssel próbál eljutni idáig. Hamar elérjük a vízzel elárasztott szavannát, ami a rengeteg fűcsomó miatt olyan érzést kelt, mintha egy centrifugázó mosógépen ülnénk. Több Estancián (hatalmas farmokon) is áthajtunk, ilyenkor a csukott kaput Elger, vadőr barátunk nyitogatja. Bakancsban és hosszúnadrágban belegázol a sáros vízbe, megvárja míg áthajtunk és gondosan bezárja a bent legelő zebuk miatt csukott ajtót. Így szokás, ha nyitva van úgy kell hagyni, ha csukva, akkor értelemszerűen bezárni magunk mögött. Pulykaméretű törpe nanduk keresztezik utunkat és már ez is felkelti a mellettem ülő helyi vadász érdeklődését, de későn kapcsol. Nem kell sokáig várni. Éles szemeivel kiszúrja a pampán oldalról közeledő felénk szaladó futómadarakat és az ablakon derékig kilógva, menet közben próbálja elkapni az immár menekülő szárnyasokat. Akciója szerencsére nem jár sikerrel, de most azon búslakodik, hogy nem hozta a puskáját. Carlos boldog, talán holnapra visszaér a civilizációba és az iroda hűvösébe. Városi barátunkat hátrahagyva visszaindulunk, de előtte feltankolunk etil alkoholból és kokalevélből. Hiába, errefelé ilyen a bevásárló-körút... A turista nincs itt és mint később kiderül, csak két hét múlva ért ide.
Mivel a rázós pampán semmi kedvünk átvágni mégegyszer, másik út után nézünk. A helyiek a hegyi utat ajánlják és mi vígan nekivágunk. Mivel már a gaz, sőt méretes fák is benőtték, hamar rádöbbenünk, hogy megvezettek minket. Az utat borító növényzet elburjánzása láttán itt hónapok óta még gyalog sem jártak. Még jó, hogy motoros fűrész nélkül egy lépést sem teszünk mostanában, de a fák fűrészelésnél és pakolásánál a mérgeskígyók és tűzhangyák miatt körültekintően kell eljárnunk. Kígyót sajnos itt sem találunk, de a tűzhangyák harapásai alaposan megkeserítik életünket. Vadászunk egy fél literes zacskóból folyamatosan tömi fejébe a frissen vásárolt kokalevelet, így nem csoda, ha annyira beleéli magát a machetés bozótírtásba, hogy néha félő, kiírtja az egész erdőt. Késő éjjel La Florida településtől mindössze 40 kilométerre még mindig az erdőben “harcolunk”. Kora hajnalban futunk be a faluba és fáradtan már csak arra marad erőnk, hogy mély álomba merülve próbáljuk feldolgozni a mai napot. Vadászunknak ez látszólag könnyebben megy...
Így zajlik hát az élet és a kalandturizmus a turisták által ismert “gringo-ösvénytől” távol, Bolívia eme távoli világában. Szerencsére a Noel Kempfbe azóta újra eljutottam és mindig visszavágyom, remélve, hogy a rohamosan fejlődő ökoturizmusnak köszönhetően valóban sikerül megőrizni ilyennek Conan Doyle elveszett világát.
