– Válasszatok egy szimpatikus asztalt, és üljetek le! – mondja Joseph, az idegenvezetőnk. Kissé bátortalanul toporgunk a sötét utcán, a leginkább fedett piacra emlékeztető épület bejáratánál, végül belépünk, és letelepszünk néhány viharvert fehér, műanyag székre. A nyílt tűzön kókuszdióhéjak ropognak, füstjük roston sült hal illatával és édeskés trópusi levegővel keveredik. A terem két oldalán fehér ruhás asszonyok sütik megállás nélkül a halat hat jókora vasrácson. Kiderül, hogy a hat csoport független egymástól, vagyis akár hat különböző konyháról is megrendelhetnénk a vacsoránkat. A legfrissebbnek tűnő pikkelyesek a sütőbe kerülnek, mi közben a rövid német gyarmati múlt el nem múló emlékét, jéghideg Isenbeck sört rendelünk – így indul első esténk Kamerun fővárosában, Yaoundéban. Aztán következik a méltó folytatás, rövid buszos városnézés. Útközben tömeget látunk egy modern, vasbeton templom előtt, bentről gospel szól, az ajtók tárva-nyitva. Úgy tűnik, a szombat esti szórakozás sokak számára itt könnyen eksztázisba vezető, közös templomi éneklésben éri el csúcspontját. A dobogón ünneplőbe öltözött zenészek, körülöttük tucatnyi éneklő, néha egy-egy beindult hívő kirohan, és csatlakozik a kórushoz. Különös, magával ragadó élmény.
És még mindig nincs vége az első estének. Utunk egy igazi helyi bárba vezet, ahol a füstös terem végében foszlott, színehagyott fotelekből pislogunk körbe. Az UV-lámpáktól szinte világítunk a sötétben, néhány négyzetkilométeres körben mi négyen vagyunk csak itt fehérek. A kiszolgálás barátságos, a pincérnő söröskupakokból és két hatalmas százasszögből eszkábált (később máshol is láttuk, tehát szabványos) sörnyitóval bontja ki az elénk tett söröket. A sarokban örömzenélés folyik, a dobosból és a villanyorgonistából álló zenekar mellé hol egy gitáros, hol egy énekesnő, hol egy tíz év körüli gyerek társul. Az utóbbi énekel, majd amikor megunja, brékel egy kicsit.
Kimerít(het)etlen lehetőségek
Hosszan lehetne még sorolni a különös kameruni élményeket, de szorítkozzunk most a tényekre, a néhány napos utazásunk során felfedezett látnivalókra. Előtte persze válaszoljunk a kérdésre: hol is található Kamerun, Fekete-Afrika egyik – felénk – alig ismert országa? Közép- Afrikában fekszik, nyugatról a Guineai- öböl határolja, egy része pedig egészen északra nyúlik, a Csád-tó partjáig. Területén esőerdők, szavannák, hegységek, sőt sivatagok váltakoznak. Több mint 200 különféle törzs lakja. Legmagasabb pontja a több mint négyezer méteres, ma is aktív vulkán, a Kamerun-hegy. Viszonylagos ismeretlensége ellenére turisztikai adottságai alapján számos desztinációval felvehetné a versenyt. Kiváló, tiszta tengerpart, homokos strandok (érdekességük, hogy nem fehér a homok, hanem a vulkáni láva jóvoltából fekete), nemzeti parkok, különleges és ritka állatok, például csimpánzok és gorillák, a gyarmati kor építészeti emlékei. Ráadásul – afrikai léptékkel mérve – viszonylagos jólét és politikai stabi-litás. Viszonylag fejlett az infrastruktúra, az olaj- és a faipar, a korrupció azonban mindenható, a világ húsz legkorruptabb országa közé tartozik. Az egyik legzavaróbb furcsaság, hogy tilos fényképezni a kormányzati épületeket, kormányzati alkalmazottakat, a rendőrökről már nem is beszélve. A fekete-afrikai átlaghoz képest szerény jólétben élő országban igazán kellemesen érezheti magát az ideutazó, bár az itteni hőskorszak a turizmusban talán 10-20 évvel ezelőtt lehetett. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy azoknak a szállodáknak a többségét, amelyeket felkerestünk, legalább tíz éve nem újították fel.
Össznépi dzsogging
Az első kép Yaoundéről meglepő: tiszta, egyszerű repülőtér, első osztályú út vezet innen a fővárosba. Érdemes nézelődni, a dimbes-dombos vidék rengeteg látnivalót kínál. A magaslati fekvésnek köszönhetően a klíma is egészen kellemes, reggel és este legalábbis. Szombat reggel például a belvárosból a közeli hegytetőre vezető utak szélén edzőcipőbe, tiszta melegítőbe öltözött helybeliek csapatait láthatjuk, amint kocogva indulnak délelőtti edzésükre. A hegyen aztán gimnasztikáznak egy kicsit, a betonozott árokparton felüléseket végeznek. Minden csoportnak van profi vezetője, az állam is buzdítja polgárait, hogy éljenek egészségesen. A kormányzat a sport minden formáját támogatja, a futball különösen népszerű.
Szellemvasút a dzsungelen át
Yaounde az adminisztratív-kormányzati központ, de a gazdasági erő a tengerparti Doualában összpontosul. Nem véletlen, hogy a Brussels Airlines mindkét városba indít járatokat. A két város közötti 150 kilométeres távolságot közúton is meg lehet tenni, de az igazán kalandvágyók csak vasúton utazzanak. Nem mindennapi élmény lesz, az biztos. Naponta csak két-három szerelvény közlekedik az útvonalon, így általában nagy zsúfoltságra számíthatunk, bár a vonat viszonylag modern és kényelmes. Arra azért készüljünk fel, hogy a menetrend szerinti ötórás utazás akár 10 óráig is eltarthat, és a szerelvényen egyetlen lámpa sem világít majd éjszaka. A vonat néha megáll a dzsungel közepén, ilyenkor körülötte tombol a természet, zúg, visít, ciripel minden, néha egy rikoltás hasít bele az éjszakába. A kupéban a vaksötétben szerelmes turbékolás hangja keveredik a sörösüvegek koccanásával, néha valaki horkant egyet. Ha nem is este kilenckor, hanem éjjel egykor, de megérkezünk Doualába, a nagy kikötővárosba és ipari központba. Buszunk épphogy elindul a szálloda felé, máris rendőrök intenek le minket. Mondvacsinált indokkal próbálnak meg némi pénzt kicsikarni, idegenvezetőnk elveszti a türelmét, és számunkra is meglepő módon üvöltözni kezd velük. Pattanásig feszült a helyzet, végül tíz perc elteltével hagynak minket végre hullafáradtan az ágy közelébe jutni.
Másnap végigfutunk a forró és párás Douala látnivalóin, amelyek közül kiemelkedik az államalapítás emlékműve és a Manga Bell pagoda, amelyet Douala németek által kivégzett uralkodója épített szemmel láthatóan kínai mintára. Majd továbbindulunk a méltóságos Kamerun- hegy felé.
Was gibt's Neues, Herr Puttkamer?
A németek nem bírták jól a forró, párás trópusi klímát, ezért fővárosukat a Kamerun-hegy lábánál, a néhány száz méteres magasságban fekvő Buéában építették ki. A környékre érkezve szembetűnnek a német kisvárosokat idéző, vörös fémlemezzel borított, takaros rezidenciák, amelyek elszórva helyezkednek el a hegyoldalban. A látványt az egykori kormányzó, Jesko von Puttkamer palotája koronázza meg. Jól véssük emlékezetünkbe az idilli képet: fotózni ugyanis itt is tilos!
Innen indulunk tovább a tengerpart népszerű üdülőhelye, Limbé felé, de útközben megállunk Bojongo apostolátusi templománál. A hegyről lenyűgöző látvány tárul elénk: körben a tengerpart, az öbölben több apró sziget, a távolban pedig egy tengerből kibukkanó vulkáni csúcs, a már az Egyenítői-Guineához tartozó Malabo.
Lenn, a parton
Limbe kellemes üdülőhely, de vigyázzunk, milyen szállást választunk, figyeljünk oda, hogy ne a sziklás partszakaszra essen, mert ott nem lehet az óceánban fürödni, és sok helyen a szolgáltatási színvonal is hagy némi kívánnivalót maga után. De a látvány, a hangulat páratlan. Persze annyi itt is a látnivaló, hogy éppen csak pihenni nincs ideje az embernek. Itt a botanikus kert szakavatott vezetővel, aki ugyanolyan elragadtatással mesél a banánfajtákról, mint az AIDS egyik lehetséges gyógyszerének tekintett bokorról, amelynek egyetlen mellékhatása, hogy nem csupán a beteg, hanem az ép sejteket is elpusztítja. Azután ott, a szomszédban van az állatkert, ahol a dzsungel legértelmesebb lakóival, különböző főemlősökkel, páviánokkal, mandrillokkal, gorillákkal, csimpánzokkal találkozhatunk. Vigyázat, némelyik állatoknak nem tetszik a rabság, ők kavicsokkal dobálják, vagy leköpik a kevésbé szimpatikus látogatókat. Feltétlenül menjünk el a halászkikötőbe is, ahol láthatjuk, amint egymás után térnek meg a színesre mázolt, karcsú bárkák fedélzetükön a napi zsákmánnyal. A halászat még ma is legfontosabb iparágak közé tartozik, és meglepő módon a halászok többsége nem helyi, hanem Nigériából, Beninből, Elefántcsontpartról érkezik. A kikötőparancsnok szerint a helyiek túl fárasztónak tartják ezt a munkát. Végül ne hagyjuk ki a Kamerun-vulkán legutolsó kitörése (1999) nyomainak megtekintését, az éles kövekké dermedt fekete lávafolyam tetején néhol már növények is megtelepedtek. És végül hazaindulás előtt fürödjünk egy jót a hatalmas hullámokban, miközben talpunkat kellemesen masszírozza a finom, apró szemű, szénfekete homok.
Portugál keresztapa
Az ország neve portugál eredetű, az első erre járó európaiak portugál hajósok voltak a XV. században, akik annyi rákot láttak a vízben, hogy Rio dos Camaroes (Rákok folyója) névre keresztelték a Wouri folyót. Kamerun 1884-től az első világháborúig német gyarmat volt, majd az első világháború után a területet felosztotta egymás között Nagy-Britannia és Franciaország. Az ország északi ötöde angol, déli 80 százaléka pedig francia fennhatóság alá tartozott, ennek megfelelően az egyik országrészben angolul, míg a másikban főleg franciául beszélnek az emberek. 1960-ra függetlenné vált a franciák által ellenőrzött terület, amely egy évvel később összeolvadt a brit fennhatóságú területtel, így jött létre a mai Kamerun.
Köszönjük a Brussels Airlines meghívását.