Jaltába legegyszerűbben Kijeven keresztül juthat el az utazó, ha a levegőben kívánja a lábait lógázni. De tegye ezt schengeni kényelmességét levetkőzve, nyitott szívvel! Különös, tarka világba kerül, melynek egyes vonásai a 30 fölöttiek számára ismerősek. Kijev és Budapest között az ember az Aerosvit Embraer–145-ösének a fedélzeti kényelmét élvezi, majd leszáll Kijev Boriszpol repülőterén, ahol a másfél órás repülés után a lábaiban a vérkeringést némi sorban állással serkentheti az útlevélvizsgálatnál. Talán csak a véletlen műve, hogy ukrán állampolgárok nyolc ablaknál, nyolc sorban állva esnek túl a procedúrán, míg a külföldiek három ablaknál, hat sorban tehették meg ugyanezt. Innen már csak egy ugrás a másik épületben található belföldi terminál, ahonnan a szélrózsa minden irányába repülnek a belföldi járatok. A szimferopoli jócskán tele; a Kijevtől másfél órányi repülésre fekvő város a Krím központja, a Jaltához vezető út kapuja. Meleg, szeptemberi este van, irány Jalta!
Tatárok földjén Aki nem látta Jaltát, nem látta a Krímet – tartja egy mondás, amelyet az 1974-ben kiadott Szovjetunió útikönyv is idéz. Igaza van, mivel a Szimferopolból történő odajutáshoz át kell szelni a Krím-félsziget egy részét, talán a legszebb részét, a Jaltai-hegységet. Az utat – a szememnek alig hiszek – trolibusszal is meg lehet tenni; a világ leghosszabb trolibuszvonala halad a Szimferopol reptere és Jalta belvárosa közötti 94 kilométeren. A Fekete-tenger északi részén fekvő Krímfélsziget alapvetően egy nagy lapály, majd a délkeleti végén hirtelen emelkedik 1500 méterig a hegység, hogy aztán ugyanolyan váratlanul szakadjon bele a Fekete-tengerbe. A drámai táj, a kellemes, mediterrán klíma, a hajósok számára remek kikötési lehetőségek az ókor óta felkeltették a népek érdeklődését a térség iránt. Persze volt egy kevésbé a tengerhajózásáról ismert csoportosulás a félsziget történetében, amely viszont a mai napig meghatározza a terület arculatát: a tatárok. Ők az általuk űzött kunokkal keveredtek össze a 13. században, és hozták létre a Krími Tatár Kánságot. A tatárok a ma csaknem kétmilliós lakosság 12%-át teszik ki, szunnita muzulmánok, egyértelműen felismerhetőek Jalta utcáin a ruházatukról. Ennek tudatában nem csoda, ha az ember egy-egy sziklaormon megpillant egy mecsetet. A tatárok központja a mai napig a hegység északnyugati lejtőin fekvő Bahcsiszeráj. A Krím 1991 óta autonóm terület, autonóm köztársaság mind a 26 ezer négyzetkilométerével.
A Lenin sétány és a Queen Victoria Jalta egyik testvérvárosa Rijeka. El kell ismerni, jól választottak; megszólalásig hasonlít egymásra a természeti környezet és a két város – messziről. De van a városnak magyar vonatkozása is: ha Kun Béla végigsétálhatna a jaltai tengerparti promenádon, melegség töltené elszívét. Vlagyimir Iljics Lenin szobra ugyanis a mai napig büszkén tekint kelet felé a róla elnevezett promenád végén lévő pálmafás térről. Kun Béla 1920-ban a Krími Forradalmi Tanács elnöke volt. A tanácsháza, itt városháza homlokzatát a mai napig sarló és kalapács díszíti.
Jalta a 19. század végéig néhány házból álló halásztelepülés volt, majd csinos paloták és szanatóriumok épültek, amelyekben az arisztokraták és a polgárok a gyógyító levegőjéről híres parton kúrálhatták nagyvárosi nyavalyájukat. A paloták leghíresebbje, hírhedtebbje a Livadija Nagy Palota, amely az utolsó Romanov cár, II. Miklós megrendelésére épült 1911-ben. Magasan áll a tenger fölött, pazar kilátással, Sztálin is ebben a látványban gyönyörködött a két imperialista vezető társaságában. Ekkor a dácsák és paloták zömében már állami szanatóriumként üzemeltek. „A Krím népüdülő lesz!” – jelentette ki egykor Vlagyimir Iljics Lenin. A nép ma is sereglik Jaltába. De a népüdülő megjelölésen sokat változtat, hogy – Lenin sétány ide vagy oda – itt is eltelt már két évtized, sokrétűvé vált a fejlődő turizmus, néhány év mélyrepülést követően kezd magához térni, a forgalom javarészt a FÁK államokból bonyolódik.
A Lenin sétány és környéke meglehetősen változatos képet mutat; csillogó üzletek és drága éttermek mellett falusi búcsút idéző lunapark ökölvívó-automatájánál izomkodnak fiatalok, Lenin szobrának márványtalapzatán freestyle bringások és deszkások ugratnak. És hogy elcsodálkozna a A Mester és Margarita Sztyopa Lihogyejeve, ha ma ébredne fel a jaltai mólón, ahol a Queen Victoria óceánjáró dokkol tizenvalahány emeletes fedélzetével, tele nyugati turistákkal.
A parti sétány mellett, végig az apró kavicsos parton a nap emelkedtével egyre nő a strandolók száma, megjelennek ágyaikkal a gyógymasszőrök is; pár hrivnyáért kinyomkodják az ember hátából a görcsöt. Nem mellesleg bár a tenger fekete, Jalta két kék zászlós stranddal is bír. A belváros és tengerpartja tele szállodákkal, de nem egy közülük alaposan megsínylette a válságot; újabb építésű, nagy kapacitású házakat is kínálnak eladásra. Mint megannyi FÁK államban, itt is óhatatlanul belebotlik az ember a hazánkban szolgált szovjet katonába, így alkalmi taxisofőrünkről, Jevgenyijről derül ki: Debrecenben volt katona a páncélosoknál, és egyszer eljutott egy LGT-koncertre is. Jevgenyij boldogan társalgott velünk a Livadija-palotáig, majd vissza a szállodáig. A közel tíz kilométeres fuvar nála listaár alatt, alig 1500 forintba került. Na igen, ennyit számít a közös múlt.
A Rőt Bika akrobatái Jalta görög eredetű neve biztonságos kikötőt jelent, állítólag a bolyongó Odüsszeusz is hajózott erre. A derék hős szeme igencsak elkerekedett volna, ha azt látja, amit mi ottjártunkkor: alsónadrágos férfiak 27 méter magasról vetik bele magukat a Fekete-tenger vizébe, zuhanás közben olyan figurákat bemutatva, amelyekért talán az Olümposz istenei asztalukhoz invitálták volna őket. Félreértés ne essék, nem mindennapi jaltai látványosságról van szó. A Red Bull emberi teljesítőképességet feszegető sporteseményeinek egyike zajlott Jaltában, a Red Bull Cliff Diving. Idén a harmadik éve több helyszínen megrendezett versenysorozat utolsó fordulóját rendezték meg a Fecskefészek szikláján; a verseny története során Jaltában először.
A vízből függőlegesen az égbe törő szikla tetején álló lak 1911-ben épült a Bakuban jelentős olajkincsre szert tett, balti német Steingel báró megrendelésére. A báró bizonyára álmodni sem mert volna róla, hogy egy szép napon majd államosított villája terasza alól egy tenger fölé 26 méter magasan kinyúló ugródeszkáról a világ toronyugróinak krémje veti magát a tengerbe. Az ugró pedig lábujjhegyeire támaszkodva nyolc emelet magasságban kiáll, a kommentátor csendet kér a nézőktől, egy pisszenés sem hallatszik, még a hullámzás is megáll. A leérkezés helyén a búvárok készültségben, ha bármi történne. Egyikük uszonyával tempózva megtöri a víz felszínét, hogy a leérkezés minél puhább legyen. Örökkévalóságnak tűnő néhány másodperc telik el, mire a versenyző elrugaszkodik, és több szaltó és pörgés után nyílegyenes testtel fúródik bele a vízbe. Ebben a pillanatban a búvárok alámerülnek, majd a versenyzővel együtt bukkannak fel: minden rendben. A versenyző pedig szalad fel a sziklára a következő körre, versenytársa készülődik. A domboldal, a szirtek, a strand tele nézővel. A többezres nézőszámot tovább dagasztja a Fecskefészek alatt összegyűlt sok-sok vízi jármű. A gumimatractól a legpompásabb luxusjachtig ki tudja, még mi mindenféle járműről figyelik lélegzet-visszafojtva a tornát. Majd zúgó taps és éljenzés tör ki, amikor az ukrán Kucenkó ikrek mutatnak be szinte hibátlan feladatot. De csak szinte, mivel a tornát nem ők nyerik meg; a jaltai versenyen az orosz Artyem Szlicsenkó diadalmaskodott, a versenysorozat első helye pedig a brit Gary Huntté lett.
Köszönjük a Red Bull meghívását.