Igazi bögyös, faros fiatal hús, nyakba akasztott tálcával, rajta akkurátusan felszeletelt kenyér, sütemény, kávé. Százból kilencvenkilenc kenyereslányra illett ez a leírás negyven-ötven évvel ezelőtt. Ilyen volt az „én” kenyereslányom is 1969-ben. A ma már duplán nagymama Zsuzsa az emlékeket idézve szinte visszafiatalodik.
Jattosnak áll a világ
A harmincfilléres kenyérszelet, a háromforintos dupla idején kenyereslánynak lenni főnyereménynek számított egy-egy jó üzletben. Naná, hogy a jatt miatt. Zsuzsa vendéglátó-szakmunkásképzőt végzett a budapesti Miksa (ma Osvát) utcában, és az akkor átalakított, felújított kispesti Betérőben kezdte pályafutását pultos-kávéfőzőként, 750 forintos fizetéssel. Minden másnap dolgozott, így szabadnapjain, hétvégéken nyakába akasztotta a tálcát, és elkezdett pénzt keresni. Borravalót legalább annyit kapott, mint fizetést. Bár blokkra dolgozott, szigorú darabszám-elszámolással, a mosoly, a kedvesség gyakran csodát tett – így lett a 30 filléres kenyérszelet 50 fillér, az 1,50-es szimpla két forint: általában nem kért vissza aprót a vendég.
A kenyér felszelve, a kávé kihozva jó
A kenyérszeletelés igazán technikás művelet volt: a kétkilós veknit hosszában elvágták, majd a két felet 33 szeletre darabolták. A közepén vékonyabbra, a két szélén vastagabbra. A lényeg: 6 deka legyen 1-1 szelet. (A sercli nem számított, bár volt, aki direkt azt kérte.) És mivel rend a lelke mindennek: esetenként az ellenőrök bizony lemérték a kenyérszeletek súlyát.
A kávéfogyasztásnál nem lehetett kecmec: az üzlet kávétervét teljesíteni kellett. Itt számított igazán a kenyereslány rábeszélő képessége: „Jaj, nem rendelt kávét? Óh, bocsánat, már kihoztam…”. És a naiv kis szőke Zsuzsa kávéját sohasem utasították vissza… (Adalék a kávéfogyasztáshoz: még a nyolcvanas évek elején is előfordult, ha a napi terv hibádzott, a személyzettel fizettették ki az el nem adott kávémennyiséget.)
Apró fillérekből óriás örömök
Zsuzsa több mint egy évig kenyereslánykodott a Betérőben, aztán megismerkedett a közeli Aranykalász étterem szakácsával, hamarosan összeházasodtak, így a szabadnapokra attól kezdve Gyula tartott igényt. Szerencsésen alakult a pályája később: a Dél-Pesti Vendéglátó Vállalat új, nyitó üzleteibe helyezték a Mesétől kezdve a Hópehelyig, majd a kispesti Halásztanya bárjáig. Később az észak-budai részleghez váltott a házaspár. Évekig vezették közösen a Fenyőgyöngye éttermet. Gyula mesterszakács lett, dolgozott többek között a Margitszigeten, a Béke szállóban, a bécsi Mátyás pincében Papp Endre vezetése alatt, végül a Hotel Stadionból ment nyugdíjba.
Bár Zsuzsa szakmai presztízse üzletvezetőként, „főnöknőként” nagyobb volt, a kenyereslány-időszakot mégsem adná semmiért. Mert igazából akkor tanulta meg a húsz fillérek értékét, a kicsit becsülni és így a nagyot is érdemelni.(Somogyi Márta)
Jattosnak áll a világ
A harmincfilléres kenyérszelet, a háromforintos dupla idején kenyereslánynak lenni főnyereménynek számított egy-egy jó üzletben. Naná, hogy a jatt miatt. Zsuzsa vendéglátó-szakmunkásképzőt végzett a budapesti Miksa (ma Osvát) utcában, és az akkor átalakított, felújított kispesti Betérőben kezdte pályafutását pultos-kávéfőzőként, 750 forintos fizetéssel. Minden másnap dolgozott, így szabadnapjain, hétvégéken nyakába akasztotta a tálcát, és elkezdett pénzt keresni. Borravalót legalább annyit kapott, mint fizetést. Bár blokkra dolgozott, szigorú darabszám-elszámolással, a mosoly, a kedvesség gyakran csodát tett – így lett a 30 filléres kenyérszelet 50 fillér, az 1,50-es szimpla két forint: általában nem kért vissza aprót a vendég.
A kenyér felszelve, a kávé kihozva jó
A kenyérszeletelés igazán technikás művelet volt: a kétkilós veknit hosszában elvágták, majd a két felet 33 szeletre darabolták. A közepén vékonyabbra, a két szélén vastagabbra. A lényeg: 6 deka legyen 1-1 szelet. (A sercli nem számított, bár volt, aki direkt azt kérte.) És mivel rend a lelke mindennek: esetenként az ellenőrök bizony lemérték a kenyérszeletek súlyát.
A kávéfogyasztásnál nem lehetett kecmec: az üzlet kávétervét teljesíteni kellett. Itt számított igazán a kenyereslány rábeszélő képessége: „Jaj, nem rendelt kávét? Óh, bocsánat, már kihoztam…”. És a naiv kis szőke Zsuzsa kávéját sohasem utasították vissza… (Adalék a kávéfogyasztáshoz: még a nyolcvanas évek elején is előfordult, ha a napi terv hibádzott, a személyzettel fizettették ki az el nem adott kávémennyiséget.)
Apró fillérekből óriás örömök
Zsuzsa több mint egy évig kenyereslánykodott a Betérőben, aztán megismerkedett a közeli Aranykalász étterem szakácsával, hamarosan összeházasodtak, így a szabadnapokra attól kezdve Gyula tartott igényt. Szerencsésen alakult a pályája később: a Dél-Pesti Vendéglátó Vállalat új, nyitó üzleteibe helyezték a Mesétől kezdve a Hópehelyig, majd a kispesti Halásztanya bárjáig. Később az észak-budai részleghez váltott a házaspár. Évekig vezették közösen a Fenyőgyöngye éttermet. Gyula mesterszakács lett, dolgozott többek között a Margitszigeten, a Béke szállóban, a bécsi Mátyás pincében Papp Endre vezetése alatt, végül a Hotel Stadionból ment nyugdíjba.
Bár Zsuzsa szakmai presztízse üzletvezetőként, „főnöknőként” nagyobb volt, a kenyereslány-időszakot mégsem adná semmiért. Mert igazából akkor tanulta meg a húsz fillérek értékét, a kicsit becsülni és így a nagyot is érdemelni.(Somogyi Márta)
