Minden más felesleges Gina – Polyák Georgina (30) – szerint, aki tudja, mit beszél, hiszen valóra váltotta több mint tíz éve dédelgetett álmát: balatonfüredi kis teázóját másfél hónapra barátaira, családjára hagyta, és egyedül járta meg a francia útként elhíresült El Caminót. Azt az ősrégi zarándokutat, amelynek szent porát már a kelta időkben is taposták a hívők – igaz, akkortájt épp fordítva tették: az észak-spanyolországi tengerpart felől indultak az országon áthaladva a francia tájak felé.

Pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen...

Gina napi 20-30 kilométert talpalt. 38 kilométer volt a saját, „egyéni” csúcsa – igaz, ezt nem jószántából tette, hanem a kényszer szülte, hiszen mire odaért egy korábban kiszemelt célponthoz, már minden szálláshely betelt. A harmincéves teázótulajdonos-hölgynek a mások által általában harminc nap alatt megjárt El Camino amúgy két héttel tovább tartott, de azt mondja, csak azért, mert volt olyan hely az út során, amely annyira tetszett neki, hogy ott tovább maradt. A zarándokszálláson az aznap megtett kilométereket is megnézik, így senki nem hálhat ott egy éjszakánál többet, aki maradna a településen, panzióban, vagy szállodában tud aludni. Amikor egy új városban egy újabb fésűkagylóval jelzett szálláson foglalt el egy ágyat, annak birtokba vétele előtt mindig alaposan szemrevételezte a matracot…

Hívatlan útitárs

Nem véletlenül, ugyanis ha ott éjszaka hálótársat kap valaki – az igencsak veszélyes. Bár vagy százan – nők, férfiak vegyesen – aludtak, horkoltak, szuszogtak egy-egy szálláshely óriási termében, szó sem volt arról, hogy valamely zarándoktól félt volna Gina – a veszély a matrac felől, ágyi poloska képében érkezett. Szerencsére ő megúszta a közelebbi ismeretséget a rovarral, azonban számos hálótársánál látta a félreérthetetlen csípéseket, és ami a legrosszabb, egy-egy ízeltlábú a további utazásra is útitársul szegődött: hiszen gyakran beköltözött a zarándokok ruháinak redői közé, a hátizsákjuk mélyén rejtőzve.

Olcsó szálláshely, bőséges vacsora

A fésűkagylóval jelzett szálláshelyek a zarándokúton háromféle kategóriába sorolhatók: az egyházi albergue-k négy euróba kerülnek éjszakánként, az önkormányzatok kezelésében lévők öt–nyolc euróba, a magánszállásokon pedig tíz–tizenkét eurót kérnek éjszakánként és személyenként. Ezért ágyhasználat és fürdési, valamint mosási lehetőség is jár. A legdrágábbak a panziók, oda csak az igazán tehetősek térnek be, vagy pedig akik pici babával (!) vagy nagyon idős rokonnal, ismerőssel, baráttal teszik meg e csodaszép utazást. Az ételek sem horribilis árúak az El Caminón: tíz euróért naponta mennyei vacsorát kínálnak majd mindenütt. Ezért háromfogásos vacsora jár, amelyhez mindenütt dukál fél liter vörösbor is a pihenő utazónak. Gina egy helyütt, út közben egy kút vizéből oltotta szomját – ezt többé nem tette, hanem a magával vitt palackos vizet itta, mert inkább gyalogolni akart, mintsem percenként mosdót vagy útszéli bokrot keresni…

Lábkrém és magyar szállásadó

Amit még a magyar lány megtanult az útja során, és szívesen adja tovább: lábkrém és izomlazító, valamint alapgyógyszerek (fájdalom- és lázcsillapító) nélkül ne induljon senki az El Camino zarándokútját bejárni, ahogy azt se képzeljük, hogy majd pusztán angoltudással boldogulunk. A spanyol nyelv ezen az úton nélkülözhetetlen, hiszen a szállások legtöbbjén az utazót csak így értik meg. Bár egy helyütt, az út vége felé, Albergue Delfinnél ugyancsak meglepődött, amikor az egyszerű murciai szálláshelyre érve magyar szó ütötte meg a fülét. No, nem az egyik zarándokot hallotta – több honfitársával is találkozott gyaloglása során –, hanem a házigazda, Balázs fogadta az anyanyelvén.

Csodás lehetne a világ

Csodát ne várjon senki az El Camino megtétele során. Azonban lelki békét, megtisztulást, különleges belső utazást, mély, tartós vagy akár felületes, de kellemes barátságokat, ismeretségeket, jó és tartalmas beszélgetéseket az esti közös pihenő során – igen. Egy-egy szálláshelyen otthagyott ruhák, elolvasott vagy félbehagyott könyvek sorakoznak – bárki elvehet bármit, amire szüksége van, és az a csodás, hogy valóban mindenki azt és annyit vesz magához, amire valóban szüksége van. Ismeretlen a zarándokok körében az irigység, a harácsolás, a másikon való átgázolás. Az El Camino alatt mindenki segít a másikon, olyan nincs, hogy valaki bajba kerül, és magára maradna, bárhol is jár az út során – jó lenne, ha megtanulnánk végre a több ezer éves receptet, akkor
mindenütt így működne a világ.